Viselkedésproblémák és autizmus

Autizmus és agresszió

1. történet:

"Most képzelje el, hogy megy az utcán, szeretne még ma délután elintézni néhány fontos dolgot. Egyszer csak Ön elé áll egy idegen férfi és kedves hangon magyarázni kezd. Ön próbálja megérteni mit mond, de valamilyen ismeretlen nyelven beszél, ráadásul a gesztusai is ellentmondásosak. Ön egyre jobban figyel, egyre feszültebb. Néha úgy tűnik, mintha az idegen arra kérné, hogy menjen vele, de aztán mintha pont elküldeni szeretné, miközben még a lábára is mutogat. Ön kezdi feladni, hogy megértse, bocsánatkérően mosolyog, de az idegen ettől mintha egyre türelmetlenebbé válna. Ön megpróbálja kikerülni beszélgetőstársát, de akkor a férfi megfogva a kezét visszahúzza. Ön lefejti a kezét és újra próbál elmenni, eszébe jut, hogy nem fog odaérni a boltba zárás előtt. A férfi egyre határozottabban áll az útjába, megragadja és magával húzza. Ön kiabálni kezd vele, de mintha nem értené. Segítségért kiált, de az emberek az utcán csak szánakozva végigmérik, majd továbbsétálnak, mintha nem látnák mi történik. Ön egyre jobban kétségbeesik, nem tudja hova viszik és mit akarnak Öntől, sikítva, kapálózva próbál menekülni. Beleharap a férfi kezébe, hátha úgy siekrül lefejtenie magáról..."

2. történet (ezt nem én írtam, innen való):

„Most képzelje, hogy itt üldögél békésen, amikor egyszer csak beront azon az ajtón két nagydarab ember, fekete ruhában, fekete sí maszkkal a fejükön, odamennek magához, felkapják és kiviszik, majd az utcán berakják egy autóba és elhajtanak. Maga hogyan viselkedne ilyenkor? Kiabálna? Kapálózna? Megpróbálna mindenáron kiszabadulni? Igen, ezek valóban természetes reakciók. Csakhogy a vicc a történetben az, hogy magát Hawaii szigetére viszik, egy két hetes nyaralásra, egy luxusszállóba.”

Az autizmussal élők sok mindenben különböznek tőlünk, de egyvalamiben egészen biztosan hasonlítanak hozzánk: Ha kétségbeesnek, mert nem értik, mit is akarunk tőlük, és úgy érzik, megsértettük a határaikat, agresszívvá válhatnak: ütnek, rúgnak, harapnak, sikítanak, vagy a földre vetik magukat, hogy szabaduljanak.

A fenti két történetben mindenki teljesen indokoltnak tartaná az agressziót, ugye? Amikor azonban egy autista kisgyerek reagál így a kérésünkre, az előtt tehetetlenül állunk, hiszen mi pontosan tudjuk, mit kértünk tőle. Csakhogy ilyenkor elfeledkezünk arról, hogy neki épp a beszéd és a gesztusok megértése a sérülésével járó egyik fő problémája. Mit szoktunk ilyenkor tenni? Még hangosabban, vagy még bonyolultabb mondatokban, hosszan, hosszan magyarázva ("Hát nem érted, hogy azt kérem tőled, hogy....") próbáljuk őt meggyőzni, mintha legalábbis arról lenne szó, hogy ő pontosan ért minket, csak épp ellenáll.

Jó tudni:

• Még a legjobban beszélő autista gyereknek (felnőttnek) is vannak gondjai a beszéd megértésével: hosszú beszélgetésekben, bonyolultabb mondatokban, nagy zajban könnyen elvesztik a fonalat. Sokszor jobban beszélnek ők maguk, mint amennyire megértik mások beszédét!!! (Ennek egyik oka, hogy gyakran sablonokkal dolgoznak.)
• Feszült helyzetben, megemelkedett stresszinttel ugyanúgy mint mi, az autizmussal élők sem képesek olyan jól kommunikálni, mint más nyuogodtabb helyzetben.
• Autizmussal élőknél gyakran fordulnak elő érzékelési zavarok, vagyis pl. a túl sok beszéd, zajos környezet, erős fény, érintés stb. hatására könnyen túlterhelődnek. Ezeket a körülményeket akár fájdalomként élik meg, bár mi esetleg észre sem vesszük őket.
• Autizmusban sokszor lassabb az információfeldolgozás, bizonyos dolgok megértéséhez egyszerűen több időre van szükségük.

Ha úgy tűnik, az autizmussal élő nem érti a kérésünket, vagy nem úgy reagál, ahogy mi szertnénk, a következőkkel próbálkozhatunk:

• Beszéljünk röviden, egyszerűen, akár csak szavakkal. "Hányadszor mondom már, hogy vedd fel a cipődet, mert nem tudunk elindulni!" helyett pl. "Cipő!" Semmiképp ne próbáljuk megmagyarázni mit is szeretnénk, mert ettől a gyermek egyre inkább elveszti a fonalat, egyre feszültebbé, zárkózottabbá, vagy ellenállóbbá válik!
• Beszédünket minél többször kísérjük egyszerű gesztusokkal, hiszen az autista emberek vizuális gondolkodók, a képeket sokkal jobban értik. A fenti esetben pl. akár az egy szavas "Cipő!" mellett, vagy akár a nélkül is világosan rámutathatunk a cipőre, nagyobb eséllyel érünk el eredményt, mint egy bonyolult körmondattal.
• Ha nem is használunk kommunikációs kártyákat, feszült helyzetben akkor is segíthet a képi megsegítés: gyorsan rajzoljuk le egy papírra mit várunk, vagy mi fog történni, vagy mutassunk egy fényképet, esetleg egy tárgyat. (Ha vásárolni indulunk, akkor ez lehet a megszokott bevásárlókosár, amiből a gyermek megérti, hova is indulunk épp. Ha a nagymamához, akkor ez lehet az ő fényképe, mikor a gyermek nem akar beszállni az autóba, mert nem érti, hova rángatjuk már megint.)
• Várjunk! Sokszor előfordul, hogy az információfeldolgozás zavara miatt egyszerűen több időre van szükségük, hogy válaszoljanak, vagy elvegyék amit nyújtunk feléjük, esetleg megfogják a kezünket stb.
• Csökkentsük a környezeti zajt amennyire lehetséges! Ne beszéljünk, ne szóljon a TV, rádió a háttérben, csukjuk be a fürdőszobaajtót, ha épp dolgozik a mosógép , ne égjen túl erős lámpa, ne érintsük meg őket (hacsak kfejezetten nem igénylik) és mi is álljunk meg egy pillanatra.
• Hacsak lehet, próbáljuk megelőzni ezeket a feszült helyzeteket, hiszen az senkinek (és az autista embernek legkevésbé!) sem jó. Ehhez lehet eszköz a struktúrált környezet: a napirend, a folyamatábrák és még egy csomó minden más.

Összefoglalásképp: A fetiekből is kiderült, hogy az agresszió és a változatos viselkedésproblémák nem az autizmus tünetei és nem is feltétlen velejárói. Következmények, melyek akkor alakulnak, ki, ha a tüneteket (a kommunikáció, a szociális viselkedés és a rugalmas gondolkozás zavara, az érzékelési problémák stb.) nem megfelelően kezeljük. És ebben nyilvánvalóan nekünk kell segíteni és alkalmazkodni, hiszen mi nem küzdünk ezekkel a problémákkal.

Példa 1.: Előfordulhat, hogy egy kisgyerek nem szereti, ha megfogjuk a kezét, mikor átkelünk az úton. Márpedig ez elkerülhetetlen. Megtehetem, hogy egyszerűen megragadom a kezét és áthúzom az úton, de egyrészt nem biztos, hogy néhány év múlva is fogom még bírni, másrészt van olyan megoldás is, ami neki sem ekkora szenvedés. Pl. egyszerűen megállok, nyújtom a kezem, majd várok egy kicsit, ő toporog egy ideig, de végül rászánja magát és odaadja a kezét. Közben jó eséllyel végig érzem, hogy ez neki mekkora feszültség, munka, hogy ne húzza el, de megteszi. Melyikünk képes nap nap után így megküzdeni saját határaival?

Péda 2.: Egy kisgyerek épp az öltözést tanulja. Mikor anyukája próbálja rávenni, hogy felhúzza a ruhadarabokat, leginkább úgy tűnik, mintha nem kívánna részt venni a dologban, elfordul, fekszik, játszik, bohóckodik, de ha kitartóan és nagy-nagy bizalommal várnak rá, hogy "odaérjen", miközben mondjuk csak mutatják neki a következő képet a folyamatábrán, vagy nyújtják az adott ruhadarabot, akkor ez legtöbbször be szokott következni. Ez a szülők gyakorlása is türelemben, bizalomban. Így tanulunk együtt.

És egy angol nyelvű videó.