Segítségek maszkviseléshez

 Az AOSZ oldalán már a tavaszi hullám óta hozzáférhető számos vizuális segédeszköz, mely hasznos lehet autista gyerekeknek és felnőtteknek ebben a fura időszakban. Érdemes böngészni!

Az ő képeiket felhasználva készítettem 3 szociális történet szerű segítséget (azért "szerű", mert a szociális történet eredeti kritériumainak nem feltétlen felelnek meg, de ettől még hasznosak lehetnek), melyeket most megosztok.

De előbb néhány gondolat, ötlet:

A maszkviselés számos autista embernek okoz gondot és bár az érdekvédelmi szervezetek (az AOSZ és az ÉFOÉSZ) folyamatosan tárgyalmak a Belügyminisztériummal, nem biztos, hogy ez egy-egy konkrét helyzetben is segítség az érintetteknek.

De mit lehet tenni?

Amíg a gyerek (még) nem tudja viselni a maszkot, addig nincs más, mint meggyőzni az ellenőrzést végző rendőröket, biztonságiakat, eladókat stb. Ilyen esetben segítség lehet, ha valaki felmutatja az AOSZ kártyát és arra hivatkozik. Ha valakinek nincs AOSZ kátyája (érdemes megcsináltatni), akkor jól jön, ha ő maga ír egy rövid, lényegre törő leírást, kártyát pl. ilyesmi szöveggel: "Gyermekem autizmussal él, ezért nem tud maszkot viselni. Az autizmus kívülről nem mindig látszik, de sokaknak kellemetlen/elviselhetetlen lehet a maszk viselése."

Ha viszont van bármi kis esély arra, hogy a gyerek egyszer majd felvegye a maszkot, akkor az ő érdekében is érdemes ezzel foglalkozni. Segíthet, ha

• Fokozatosan hozzászoktatjuk, az utcára kilépve akár csak fél percre is, de ráadjuk. (Akkor már lehet azt mondani a biztonságiaknak, hogy most tanulja. ;)) Ha egy picit már elviseli, kaphat valami kis jutalmat, pl. egy falat édességet.
• A lent található, vagy ehhez hasonló történetek, vagy képek (róla készült fotók, vagy rajzok) segítségével " átbeszéljük", mi is az elvárás és miért. Segíthet egy fotóalbum, melyben a közeli rokonok, hozzátartozók szerepelnek egy-egy maszk nélküli és maszkos képpel. (Anya maszk nélkül, anya maszkban, Apa maszk nélkül, Apa maszkban stb.) Ezt lehet sokat lapozgatni. 
• Ha valaki képek, történetek, vagy megbeszélés hatására válik ügyesebb maszkviselővé, akkor is érdemes ezért valami kis jutalmat kitűzni. (Ezt akár bele is írhatjuk a történetbe.) Ez a jutalom lehet azonnali, de vannak, akik szívesen gyűjtenek pontokat (amiket valamire aztán be lehet váltani), vagy matricákat egy táblázatba. Ha ilyet vezetünk be, nagyon fontos, hogy előre tisztázzuk, pontosan miért és mennyi jutalom jár, ill. ezekhez a pontokhoz és az értük kapható jutalomhoz ne lehessen másképp hozzájutni.
• Néhány gyereknél beválik, ha a maszk mintája valami kedvenc mesefigura, vagy ha sikerül valamilyen szerepjátékba ágyazni a maszkviselést (együtt küzdünk a vírusok ellen, vagy elbújunk előlük stb.).

És akkor a történetek:

Az első történet kicsit egyszerűbb nyelvezetű, a második kicsit részletezőbb, de mindkettő arról szól, hogy viselni kell a maszkot. Ezekre is, mint minden autista embereknek készült segédeszközre igaz, hogy nem jó mindenkinek, de talán vannak, akiknek hasznos lehet. Válasszuk a gyerek megértéséhez jobban igazodót!

A harmadik olyan gyerekeknek, vagy felnőtteknek íródott, akiket az zavar (vagy összezavar), hogy mások nem tartják be a szabályokat.

Köszönet a képekért az AOSZ-nak!

Az autista emberek tényleg nem tudnak hazudni? - példákkal

Ez a kérdés gyakran felmerül és sok szülő felháborodik a feltételezéstől, hogy az ő gyere ne tudna hazudni. Hiszen "múltkor is azt mondta, hogy kész a házi feladata, aztán az órán mégis kiderült, hogy nem csinálta meg", vagy "mikor megkérdeztem, ki törte el a tányért a konyhában, simán a húgára fogta", vagy "az oviból hazafelé menet megkérdeztem, megette-e az ebédet és azt mondta, hogy igen, pedig kiderült, hogy nem is". És hasonlók. Akkor tehát tudnak hazudni, nem?

A dolog nem ilyen egyszerű. 

Ha valaki rákeres a témára, a legtöbb helyen olyanokat olvashat, mint hogy "van aki igen és van, aki nem" és hogy "bizonyos helyzetekben igen és bizonyos helyzetekben nem". Hát igen, ez nem ad túl sok útmutatást.

Mi, nem autista (=neurotipikus) emberek nagyon sokat hazudunk, többnyire úgy, hogy észre sem vesszük. Persze ezek nem hatalmas és nem is ártó szándékú hazugságok, de minden nap előfordul, hogy megdicsérjük valakinek a haját, vagy a ruháját (pedig nem is tetszik), hogy megköszönjük a vendéglátást és azt mondjuk, hogy szuperül éreztük magunkat (miközben azon agyalunk, hogyan úszhatnánk meg legközelebb), hogy kedvesen mosolyogva vesszük át az ajándékot (belül meg mérgelődünk, hogy megint egy újabb kacat), azzal vígasztalunk valakit, hogy nem ő szúrta el (holott a vak is látja, milyen hülye volt) stb. 

Aztán vannak a bonyolultabb, "megfontoltabb" (de még mindig nagyon ártalmatlan és hétköznapi) hazugságok. Vegyünk erre egy példát részletesen:

Egy kamasz gyereknek (legyen ő A) az iskolában elmeséli a társa (ő B), hogy egy harmadik valaki (C) milyen szuper új számítógépes játékot kapott, de kéri, hogy A ne mondja el C-nek, hogy tud róla, mert egyelőre titokban szeretné tartani. Emberünk, vagyis A nagyon szeretne elmenni C-hez és kipróbálni az új játékot. Mit tesz ilyenkor egy szociálisan ügyes kamasz? Azt hiszem, valamit a következőkből:

1. Megkéri B-t, hogy valahogy hivassa meg magukat C-hez. (Ha szerencséje van, B elvállalja és sikerül is neki.)

2. Kötetlen beszélgetést kezdeményez C-vel a számtógépes játékokról (miközben titokban tartja, hogy ő valójában már tud az új szerzeményről), hátha C-ből kibukik a dolog. Közben folyamatosan monitorozza C reakcióit és újratervezi a beszélgetés menetét, hogy a kívánt irányba haladjanak. Ha ügyesen csinálja, eljutnak odáig, hogy milyen jó lenne valamikor együtt játszani valamit.

3. Meghívja magához C-t számítógépes játékot játszani. Elmondja, hogy neki ugyan csak ócska, régi játékai vannak (még ha esetleg nem is így van), de azért örülne, ha C át tudna jönni. Ha szerencséje van, C rögtön felajánlja az ő új, szuper játékát, ha kevésbé szerencsés, akkor először náluk, az ő játékaival fognak játszani (tehát elég sokáig kell késleltetnie a saját vágyait), de utána már simán mondhatja C-nek, hogy "legközelebb hozzátok menjünk", vagy hogy "neked milyen játékaid vannak?".

És persze a fenti sok ügyeskedés ellenére is előfordulhat, hogy C tovább titkolózik és A sehogy nem tudja elérni, hogy játszhasson a játékkal, vagyis el kell tudni viselni a kudarcot és továbbra is titokban kell tartania, hogy ő már tud a játékról (hiszen másként aláásná a jó viszonyát B-vel és C-vel is).

Miért mehet ez nehezebben az autista kamaszok többségének?

• Mert általában nehéz elképzelniük, mit érez, mit gondol a másik és így nehezebben tudják bejósolni a társak reakcióit (lásd elmeolvasás nehezítettsége).
• Mert általában nehéz távoli dolgokat elképzelniük, megtervezniük, újraterveznük, a folyamatosan változó helyzetekre rugalmasan reagálniuk (lásd viselkedésszervezés nehezítettsége).
• Mert sokszor nehéz a titoktartás és a kudarctűrés is.

Azt gondolom, hogy az autista kamaszok tobbségének (és persze soha nem igaz minden mindenkire) a fenti megfontolt, apró és ártatlan hazugságokkal kikövezett taktikázás nem fog menni. Jobban el tudom képzelni, hogy már az első alkalommal alárulják magukat, pl. úgy, hogy nem mondják meg ugyan, hogy tudnak a játékról (tehát állják a szavukat), de simán megkérdezik C-t, hogy nincs-e meg nekik az adott játék. Ami azért elég átlátszó. Vagy hogy nem is mernek C-hez odamenni, hiszen tudják, hogy kikotyognák a titkot, ami megint csak feltűnést kelthet, ha korábban jóban voltak. Tahát nem arról van szó, hogy nem képesek egy olyan egyszerű, zárt végű hazugságra, mint hogy "Honnan tudtad, hogy megvan nekem X játék?" "Nem tudtam.", hanem arról, hogy bonyolult, több szereplős, a többiek gondulatait, érzelmeit, viselkedését folyamatosan monitorozó, vagy többszöri újratervezést igénylő "hazugságok" bizony nagyon nehezek.

A legelső bekezdésben említett egyszerű, egy változós (igen, vagy nem) hazugságok tehát sokaknak mennek, a bonyolultabbak már nagyon kevés autista embernek sikerülnek. Az már egy következő bejegyzés témája lehet, hogy ez vajon rossz-e... ;)

Mit kezdjünk az autista gyerekünkkel otthon a koronavírus idején? 4. rész

Mit kezdjünk a viselkedésproblémákkal, ha már így otthon vagyunk?

Mi számít viselkedésproblémának? Elsősorban ezek:

• Minden, ami veszélybe sodor másokat, vagy magát az autista embert.
• Minden, amivel a gyerek zavarja a környezetét.
• Minden, ami neki magának zavaró, vagy ami akadályozza őt a játékban, tanulásban, kommunikációban.

De persze mindenki mást ítél problémásnak és bizonyára érzi is, mi az. :) 

Az első és legfontosabb, amit szülőként tehetünk, a priorizálás: Leülünk (lehetőleg együtt a szülők és lehetőleg papírral, ceruzával) és készítünk egy listát a gyerekünk aktuális problémás viselkedéseiről. Igyekezzünk mindent összeszedni! Ha megvan a lista, állítsunk fel egy fontossági sorrendet. Ez sokszor nagyon nehéz, mégis elkerülhetetlen ahhoz, hogy dolgozni tudjunk, ugyanis egyszerre csak egy dologba érdemes belefogni. Bármennyire szeretnénk is, nem fogjuk tudni egyik napról a másikra megváltoztatni a gyerek viselkedését.

Ha megvan, mivel szeretnénk foglalkozni, akkor nagyon alaposan meg kell figyelnünk ezt a dolgot: Mikor és milyen gyakran csinálja, pontosan hogyan csinálja, hogyan reagálunk mi, felnőttek és ez mennyiben befolyásolja a dolog lefolyását stb. A szakemberek az úgynevezett S.T.A.R. modellt használják a megfigyelésre. (A star szó egyébként csillagot jelent, de itt egy mozaikszó.)

Ez gyakorlatilag egy táblázat, amiben a dátumon, időponton kívül rögzítik a a körülményeket (S: settings; melyik napszak, ki van jelen, mi történik épp, éhes-e a gyerek, milyen színű ruha van rajtunk, mi történt aznap korábban stb.), a viselkedésprobléma konkrét kiváltóit (T: trigger; pl. hogy megkértük valamire, elvettünk valamit, megtiltottunk valamit, nem sikerült neki valami, épp indultunk stb.), a viselkedés konkrét és minél objektívebb leírását (A: action; pl. a gyerek lefekszik a földre, lábával rugdos és közben sír, vagy 3x azt kiabálja felém fordulva, hogy a "A kurva anyád!", majd elszalad) és a következményeket, vagyis a saját reakciónkat (R: result; pl. hogy rákiabáltam, megkapta, amit akart, vagy beküldtük a szobájába, vagy nevettünk rajta stb.). Saját tapasztalatom az, hogy bár nagyon nehéz egy viselkedés ilyen naplózása, sokszor már közben is sok minden kiderül.

A viselkedés korrigálására szolgáló stratégia kidolgozásához érdemes szakember segítségét kérni, de az otthon töltött idő remek lehet a stratégia végigviteléhez. Ha pl. egy gyerek káromkodik, akkor arra legtöbbször azt javasolják a szakemberek, hogy hagyjuk figyelmen kívül, vagyis tegyünk úgy, mintha észre sem vennénk. Ezt nagyon nehéz megcsinálni az óvodában, iskolában (hiszen mit gondol a többi gyerek) és a tömegközlekedésen is (mit gondolnak és mit szólnak az emberek), annál is inkább, mert kezdetben sokszor erősödik a viselkedés. De ha egész nap csak magunk vagyunk, akkor néhány hét alatt már lehet némi eredmény is. Hasonlóan lehet dolgozni az alvás körüli nehézségekkel is (hiszen most nem kavarnak be az ilyen-olyan programok, vendégek, könnyebb egy állandó napirendet fenntartani) ill. az étkezéssel is.

A problémás viselkedések elleni küzdelem másik fontos eleme a jutalmazás. Erről írtam már korábban itt. Az alapelv nagyon egyszerű, menet közben mégis sokszor nehéz: Nem a problémás viselkedést tiltjuk, büntetjük, hanem a jót jutalmazzuk.

Aki olvasnivalóra vágyik és hozzá tud jutni könyvekhez, azoknak: John Clemes és Ewa Zarkowska: Viselkedés problémák és autizmus spektrum zavarok, Janoch Mónika: Problémás viselkedések megelőzése és kezelése és Eric Shopler (szekesztette, különben ezek szülői tanácsok: Életmentő kézikönyv szülőknek c. könyveit ajánlom.

Hetirend minimál

Részletesen volt már szó a hetirendről korábban (itt), de most egy nagyon egyszerű változatot szeretnék mutatni, ami úgy tűnik, megoldott egy nehéz helyzetet.

A bölcsődében, ahol dolgozom, nemrég elkezdtem foglalkozni egy kisfiúval, aki hetente egyszer (szerdánként) jön velem a fejlesztő szobába, majd a csoportjának is tartok egy közös foglalkozást. 

A kisfiú már az első külön foglalkozás után nagyon lelkes volt és mindig jönni akart, ha meglátott, a második után pedig már hétfőn is, kedden is kiborult, mikor találkoztunk és megtudta, hogy még nincs szerda. :( 

Erre a helyzetre gondoltam ki és készítettem el villám gyorsan a következő, nagyon egyszerű hetirendet, amit a bölcsődei csoportban a szekrényre tettem ki. Mivel a többi gyerek is aznap találkozik velem, így ők is nagyon szeretik és követik azóta. Olvasni természetesen nem tudnak, de azt látják, hogy a zöld keret minden nap arrébb kerül és azt is látják, hogy épp ott van-e a fejem, vagy nem. Úgy tűnik, működik a dolog, azóta nem volt kiborulás. Néha ilyen egyszerű. :)

További lehetőségek: Ugyanez a hetirend hasznos lehet még, ha tudjuk, mikor jön a bölcsődébe a doktor bácsi, vagy ha a csoport átlátogat az óvodába, vagy épp fényképezés, vagy más előre tudható extra program lesz. Egy autizmussal élő gyereknek nagy segítség, ha minél több dolgot tud előre és egy ilyen aprósággal máris könnyebbé tehetőek neki a hétköznapok.

(Mondtam már, hogy a hetirend az egyik kedvenc eszközöm?)

Én-könyv újra

Korábban írtam már erről a témáról, akkor főleg a saját fiaimmal kapcsolatos tapasztalataimra támaszkodva. Azóta viszont sok más gyerekkel is készítettem én-könyvet, jellemzően 3 év körüli bölcsődésekkel. Az, hogy egy kisgyerek beszéljen, nem feltétel az én könyv készítéséhez, az viszont igen, hogy felismerje magát és másokat (személyeket, tárgyakat, helyszíneket) fényképen.

Az, hogy miről szól az én-könyv, hogy mi kerül bele, elég egyéni, főleg attól függ, hogy az adott kisgyereknek mi épp a nehéz, mi a célunk egyáltalán az én-könyv bevezetésével és persze az is, mennyit ért a felolvasott szövegből (szavak, vagy mondatok).

A bölcsődéseknek általában egy kis alakú fényképalbumot szoktam kérni, amibe becsúsztathatók és szükség esetén akár cseréletők a képek. Ez elég tartós és a mérete miatt a gyerekkézben is jól elfér.

Egy oldalra mindig csak egy (ritkábban kettő, valamiért összekapcsolódó) kép kerül.

Kb. ilyenek szoktak benne szerepelni sorban (persze nem mindenkinél minden, és főleg nem egyszerre!!! Szép lassan lehet bővíteni.):

• Ez vagyok én, a nevem...
• ...éves vagyok
• Fiú vagyok/lány vagyok.
• ... színű a hajam.
• ...színű a szemem.
• Ő az anyukám, (a neve...)
• Ő az apukám, (a neve...)
• Ő(k) a testvére(i)m. (Nagymama, egyéb fontos és közeli rokonok,akikkel naponta találkozik.)
• Ő a kutyám/macskám stb.
• Itt lakom (cím)
• Itt szoktam aludni/ez a szobám.
• Ez a kedvenc alvós állatom/játékom (ha van).
• Ezt szeretek játszani (otthon, játszótéren, apával/anyával)
• Ez a kedvenc ételem/italom/ruhám/játszóterem (bármi, ami fontos neki)
• Ezt a ... nem szeretem (ezzel óvatosan, ne pont itt erősítsünk rá arra, amit esetleg később szeretnénk megszerettetni ;))

• Ide járok bölcsődébe/óvodába. (esetleg a csoport neve)
• ...a jelem.
• Itt szoktam enni/aludni/játszani/pisilni...
• Ezt szeretem csinálni a bölcsiben/oviban.
• Ezt nem szeretem... (l. fent)
• ... a gondozónéni(ei)m/óvónéni(ei)m.
• ... a barátom/...-al szeretek játszani.

• Itt jöhetnek pl. szabályok is, ha a gyerek érti, és ha ezzel szeretnénk dolgozni (óvatosan és egyszerre csak egy-egy). Olyanok, amiket meg akarunk tanítani. Pl.: "Nyáron rövidujjút hordok, ősszel felveszem a pulóvert." vagy "Szeretek motorozni. A motort néha odaadom más gyereknek is."
• Szerepelhetnek benne a gyerek már megtanult ügyességei, pl. "Már egyedül fel tudom venni a cipőmet." "Már tudok a WC-be pisilni."
• Folyamatban lévő tanulási helyzeteket is meg lehet támogatni egy-egy fotóval: "Most tanulom egyedül kifújni az orrom."
• Az én-könyv remek terep az intézményváltásra való felkészítésre. Több egymás utáni képen bevezethetjük pl. az ovit, így: "Szeptembertől a ... óvodába fogok járni." "A ... csoport lesz a csoportom." "Az óvodában ... lesz a jelem." "... néni lesz az óvónénim." "Az óvódában lehet majd... játszani" "Ha ovis leszek meglátogathatom majd ...-t a bölcsődében." Minél több kisebb-nagyobb információt és képet sikerül összeszednünk az óvodáról, annál zökkenőmentesebb lesz a váltás. Saját tapasztalatom, hogy ezzel nem érdemes nagyon előre készülni, inkább csak az utolsó találkozások egyikén, vagy akkor, mikor már nem jön többet bölcsibe (aztán otthon még nézegethetik), mert a majd szeptemberben dolog elég megfoghatatlan és esetleg a várakozás is kelthet feszültséget.

• Ha eljutunk idáig, nagyon fontos megjeleníteni az érzelmeket is, pl. Örülök, amikor..." "Szomorú vagyok, amikor... Ez rendben van." Mérges vagyok, amikor... Ez rendben van." Ha el tudunk csípni fotót a gyerekről, az a legjobb, de a neten is keresgélhetünk vidám/szomorú/mérges arcú embereket. Nagyon fontos, hogy a gyerekek megtapasztalják a saját érzelmeiket és soha ne kapjanak olyan reakciót, amely ezt tiltja ("Ne legyél mérges!") Mindenkinek joga van rosszul érezni magát, vagy haragudni a világra. Azt viszont lehet tanítani, hogyan lehet és hogyan nem lehet (inkább az kerüljön be, amit igen) ilyenkor viselkedni. (nagyon egyénreszabottan). Pl.: "Ha mérges vagyok, püfölhetem a fotelt" (Ez persze már az én-könyvön kívül is komoly tanítási helyzet, nem elég "elmondani".) Ide kerülhetnek a problémás viselkedések kapcsán esetleg mások érzései is: "Ha valakit megrúgok, az fáj neki." (a mit tegyek helyette is legyen ott).

Én legtöbbször fotókat, internetről gyűjtött képeket használok az én könyvbe, de lehet rajzolni is, vagy a gyerekkel rajzoltatni, ez a négy oldal úgy kerül majd be egy kisfiú én-könyvébe, hogy fejlesztési helyzetben kiszínezi majd a megfelelő részeket (a gyertyákat, a kisfiút, a figura haját és szemét).

Biztos rengeteg ötlet van még, most ezek jutottak eszembe, remélem, segítettem!

A múltkori bejegyzásben is írtam, de most is szeretném hangsúlyozni, hogy az én-könyv szerintem alapvetően családi műfaj. El lehet kezdeni az óvodában, bölcsődében, iskolában, de jó, ha a család is be tud kapcsolódni, vagy át tudja venni.

És végül egy ajánló: Az FSzK szervezésében nemrég újra volt (és gondolom, még lesz is) képzés, az Ö.T.V.E.N. című programhoz, ami egy az én-könyvhöz nagyon hasonló elemeket használó önismereti (+ társas viselkedés, egészségnevelés, nagy hangsúllyal saját autizmus és szexualitás) munkafüzet, tananyaggyűjtemény. Elsősorban pedagógusoknak, gondozóknak hasznos, de nekik nagyon ajánlom!

Érintések

Azt hiszem, nem vagyunk egyedül azzal a problémával, hogy a fiamnak nehéz megkülönböztetnie a különféle érintéseket: Nem érti, mi az ami finom,és még jól esik, és mi az, ami fáj, mi az, ami illő és mi az, ami nem. És ezzel (mármint a túl sok és sokszor nem épp helyénvaló érintéssel) sokszor az őrületbe kerget minket.

A "valamit most már kezdeni kéne ezzel” jegyében született az alábbi kis segítő kör:

Ehhez először is összeszedtem, alapvetően milyen érintéseket ismerünk (kéne ismernünk), és ezekre mi jellemző (mikor, hogyan, milyen gyakran, kinek jó, miért nem jó stb.). Az persze teljesen szubjektív, erősen család- és kultúrafüggő, hogy ki hogyan osztályozna, és milyen jellemzőket tart fontosnak, de íme az én hatos listám:

• Finom, gyengéd érintés
• Erős, de finom érintés (birkózás, szorítás stb.)
• Otthoni érintés (amit mással és máskor nem)
• Óvatlan érintés (amikor véléetlenül megcsíp stb.)
• Durva érintés (amikor direkt üt, vagy rúg)
• Tilos érintés (genitálák stb. persze a kivételes helyzetekkel együtt!) - ezt eredetileg nem is akartam belerakni, mert most nem ez volt a probléma, de aztán úgy éreztem, megkerülhetetlen, ha érintésről beszélünk

Aztán kivágtam egy jó nagy kört kartonból (az enyém kb. 25cm) és 6 részre osztottam (mekkora szerencse, hogy kört épp 6 részre a legkönnyebb osztani!). Az érintések neveit festékválasztáshoz használt színskála elemeire írtam, a hozzájuk tartozó szövegeket (wordben középre igazítva és kicsit háromszög formára formázva) kinyomtattam, formára vágtam, majd mindet felragasztottam.

Középre még egy kis nyíl is került, ami azóta a fiam kedvenc (otthoni) érintésére mutat, bár eredetileg nem ez volt a terv :)

Néhányszor elolvastuk már a szövegeket, de ez az összeszedés, közös átgonolás arra is jó, hogy amikor ott a helyzet (pl. egy véletlen belém könyökölés), akkor lehet rá hivatkozni, hogy ez most egy X érintés volt (itt épp óvatlan) és Y a teendő (itt pl. bocsánatot kell kérni, ha már megtörtént).

Az ivásról

Az auti.hu-n a napokbanmegjelent egy jól összeszedett írás arról, hogyan vegyük rá az autista gyereket, hogy eleget igyon. Sok autista gyereket ismerek, akinél ez nem probléma, de történetesen az egyik gyereknél nálunk is felmerül. Főleg iskolás napokon. Márpedig ha nem iszik eleget, akkor ő is nyűgös, ingerlékeny délutánra. Gondoltam, megosztom, nálunk mi vált be.

• Természetesn, mint mindig, most is több fronton támadtunk.
• Először is megkértük a tanító nénit, hogy az iskolai napirendben rakja ki az ivást. Ez valamit segített, de önmagában kevés volt.
• Kézenfekvő, hogy igyekeztünk olyan italt küldeni, amit szívesen iszik, ez egy időben a kefír volt, később áttértünk az egy kis dobozos almalé + egy kis palack víz kombinációra. A palackot mi is bejeleöljük, de nem az időpontokat írjuk rá, hanem azt, hogy hány decilitert ivott belőle.
• Írtam egy szociális történetet is arról, miért fontos az ivás. Erre egy kis motiváló kép is került és az egészet betettük a tolltartóba.
• Készítettem egy folyadéktáblázatot, nálunk ez hozta az igazi áttörést. A szociális történetből kiderült, hogy egy gyereknek naponta legalább 1l folyadékot kell meginnia. (Ebbe mi nem számoljuk bele a levest, vagy a gabonapehelyhez megivott tejet, csak a pohárból/dobozból/palackból elfogyasztott innivalókat. Az 1l-en is lehet vitatkozni: nyilván lehetne több, de ennél jóval kevesebb folyadékkal is életben lehet maradni. Nálunk ez tűnt vállalhatónak.) A folyadéktáblázatban minden megivott dl-t ki kell pipálni* - az iskolában elfogyasztottakat (általában az almalé + víz összesen 5dl) délután, vagy vacsora közben írjuk be. Vacsora közben számolunk is, hogy állunk (persze mi, felnőttek már korábban is észben tartjuk, hogy még véletlenül se kelljen a vacsoránál fél litert meginni :)). A táblázat szaggatott vonallal jelzett rubrikáiba bekerülhetnek az esetleges plusz decik - ilyen is sokszor van, akkor együtt örülünk. A pipálás egyébként már önmagában is jutalom mifelénk :)

*Mellesleg az űrmértékekre is gyakorolunk kicsit a liter-deciliter átszámításokkal :)

Ha valakinek segítség a fenti táblázat, használja nyugodtan :)

Időzítők telefonra kisebbeknek

Az történt, hogy lett nekem egy okostelefonom, így aztán egymás után töltöm le az okosabbnál okosabb autizmus-barát alkalmazásokat (is). Így történt, hogy elmélyültem kicsit az (androidos) telefonokon elérhető időzítők világában.

De mire is jó az időzítés és az időzítő? Írtam már erről korábban itt, úgyhogy most legyen csak néhány hétköznapi helyzet példaképp, amikor bevethető autista gyerekeknél (és felnőtteknél):

• Ha a gyerek nem akar hazaindulni a játszótérről/játszóházból/vendégségből/óvodából, vagy bárhonnan máshonnan.
• Ha nem akarja befejezni a játékot/számítógépezést, vagy bármi mást, amikor arra kérjük.
• Ha nem akar kijönni a kádból.
• Ha végtelenül hosszú ideig tart, mire felöltözik/megírja a házi feladatát/megeszi a vacsoráját, vagy bármi mást.
• Ha egyre csak azt kérdezgeti, mikor lesz már vacsora/játék/mikor indulunk, vagy más hasonló.
• Ha nehezen viseli az utazást, mert nem érti, nem érzi, mikor érünk már oda.
• Ha nehéz a várakozás pl. a sorban a bevásárlásnál.
• és még ezer más helyzetű

Az offline időzítőket már megmutattam, a telefonra letölthetőkben meg az a csodás, hogy egyrészt kéznél vannak, másrészt a legtöbb gyereknek nagyon motiválóak. Az, hogy mikor mit használunk, nagyban függ a gyerektől (pl. ha semmi másra nem tud figyelni, ha előkerül egy telefon, akkor nem biztos, hogy minden hylezetben ez a jó eszköz neki), a megértési szintjétől (csak tárgyakat ért pl.), a mérni, jelezni kívánt idő hosszától (máshogy érdemes láthatóvá tenni 2 perc várakozást és 45 perc tanulási időt), ill. a pontosan mérhetőségétől (azt pl. hogy az orvosnál meddig kell még várni, biztosan nem tudjuk másodpercre pontosan megjósolni, de azt, hogy mikor indul a kedvenc TV műsor, azt igen), a helytől (zavar-e pl. mást az óra csörgése) stb.

Szóval a telefonos alkalmazások. Ingyeneseket mutatok:

Kids timer

Pont olyan, mint a csillagászati áron kapható time timer időzítő. Az ingyenes telefonos válozaton (van fizetős is, nem tudom, miben tudhat többet) egy kör 12 percet, vagy 1 órát mutat, ezen belül a színes (piros, vagy kék) sáv jelzi, mennyi idő van még hátra (sőt egy a háttértől kicsit eltérő színű fehér sáv azt is jelzi, honnan indultunk). Percenként állítható 1-60 percig. Megállítható és újraindítható, a végén pedig diszkrét a csörgés.

itt

Visual Time Timer

Nagyon jó képi megjelenítésű allkalmazás, négy kör, amelyek az ingyenes válozatban 5-5, vagy 4-4 percet jeleznek (nem tudja valaki, a fizetős változatban lehet-e 1-1 percre beállítani?). Így 5-10-15-20 percre lehet beállítani az órát, de az idő múlását percenként jelzi a körök alatti sáv.

itt

Kids Coundown Timer

Nagyon klassz, nagyon látványos megjelenítésű alkalmazás ez is, ahol egy pötty 10 másodpercet jelöl, egy sor pötty pedig egy perc. 30 másodpercenként lehet beállatani az időt, vagyis fél perctől 10 percig. A pöttyök folyamatosan fogynak, a már elmúlt időket x jelzi, az idő lejátával pedig telefonos hangjelzést hallunk.

itt

Cildrens countdown

Kis egyzsrű, képes időmérő, a végén mindig más hangjelzéssel (a kacsa hápog, a hal bugyborékol stb.), folyamatos ketyegéssel

Elsősorban kicsi gyerekeknek lehet érdekes, és olyan helyzetekben használnám, amikor nem gond, hogy közben a gyerek nem tud másra figyelni (pl. várakozásnál), ugyanis a folyamatos ketyegés és a fokozatosan előtűnő (mindig más) kép mellett nem nagyon lehet.

itt

Nagyon szeretnék még egy olyat, amin 2-3-4 perc is látványosan jelezhető, és közben az egyes percek végét is valami kisebb hang jelzi. Tud valaki ajánlani?

Hol kezdődik a vizuális segítségnyújtás?

Aki szülőként, vagy szakemberként kicsit is utánaolvas az autista gyerekek segítésének, hamar megtudja, hogy fontos, hogy mindent láthatóvá tegyünk. És talál is ezer példát a neten (itt a blogon is): napirendek, folyamatábrák, szabálykártyák, kommunikációs kártyák és társaik. De nagyon fontos tudni, hogy a láthatóvá tétel nem a képeknél, kártyáknál kezdődik! És ez akkor is hasznos, ha egyébként a gyerekünk jól érti a képeket, vagy a beszédet. (Volt már szó tárgyas napirendről itt és itt, tárgyas kommunikációról itt, de most nem erről szeretnék írni.)

A tér struktúrálása

Ha autista gyerekkel élünk/dolgozunk, a körülöttünk lévő teret is érdemes úgy kialakítani, berendezni, hogy a használata egyértelmű legyen, és könnyen menjen a tájékozódás.

Jó, ha megvan a külön, jól körülhatárolt helye (asztala, szőnyege stb.) a játéknak, az étkezésnek, a munkának, vagy az alvásnak. Jó, ha tudjuk, melyik játék hova való (ehhez is készülhetnek színes dobozok, képek, feliratok, vagy egyszerű szigetelőszalagos jelölések a polcon).

Nálunk az esti-reggeli öltözés helyét egy szék és a szőnyeg jelölik, a ruhák kosárba kerülnek:

Jelölhetjük, hova kerül a cipő, vagy a táska:

Ha nem szeretnénk, hogy a gyerekünk az egész lakást teleszórja legóval, megegyezhetünk, hogy legózni csak a szőnyegen lehet. (A helyett, hogy "ne szórd szét a legókat az egész lakásban, már megint beleléptem egybe!") Ha nem szeretnénk, hogy az asztal sarka, vagy a tűzhely mellett forogjon, ugráljon, kijelölhetünk a padlón egy forgásra, ugrálásra alkalmas kört. (A helyett, hogy "ne itt ugrálj!" vagy "miért mindig ott kell forognod, ahol a legveszélyesebb?") Ezekkel a fizikai támpontokkal, a "hol igen" (a hol nem helyett!) meghatározásával máris sokat tettünk autista gyerekünk könnyebb boldogulásáért.

A tárgyak elrendezése

Szintén sokat segíthet, ha a tárgyakat rendezzük el úgy, hogy egyértelmű legyen, mit is akarunk. Ilyen pl. mikor a ruhákat a megfeelő sorrendben készítjük ki az öltözéshez, pl. így:

(Kép innen.)

Étkezéshez kikészíthetjük egymás után a fogásokat, hogy a gyerek lássa, mi vár rá (persze ez nem biztos, hogy mindenkinél beválik, mint ahogy az összes többi ötlet is egyedi átgondolást igényel!), vagy amikor döntenie kell, hogy mit kér vacsorára, egyszerűen elé tartjuk a kétféle lehetőséget (akár a lábossal együtt), hogy válasszon. (A helyett, hogy elvárnánk, hogy ő az ételek neve alapján el tudja képzelni amit kínálunk és választani is tudjon.)

A tárgyak megjelölése

Vannak problémás viselkedések, amikor a megoldást a tárgyak egyszerű felcimkézése, megjelölése jelentheti. Ha pl. mindig elveszi a testvére játékát, lehet, hogy segít, ha megjelöljük, melyik az övé, mi az, amivel játszhat: ráragaszthatjuk a fotóját, rárajzolhatjuk az óvodai jelét, vagy egyszerűen egy színes pöttyöt, ha ezt érti. Esetleg teszünk egy tiltó jelzést arra a fiókra, amihez nem nyúlhat.

Nálunk a számítógépen is van egy kis pötty, azon a gombon, amit többnyire nyomni kell (ez ma már nem probléma, de mikor elkezdték használni a gépet, segítség volt):

Vizuális jelzés lehet egy nyitott, vagy csukott ajtó, egy kikészített bevásárlókosár, az asztalra tett alátét (akár a tányér és az evőeszközök helyének jelölésével) és még ezer más dolog. 

A vizuális segítségnyújtás tehát messze nem a képekkel, nyomtatással, laminálással kezdődik! Ha kicsit körülnézünk magunk körül, biztos, hogy sok más módot is találunk, amivel máris segíthetünk. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a kártyákra nincs szükség. ;))

Elmélkedések arról, mihez is kezdünk az autista gyerekünkkel

ELMÉLKEDÉS 1.

Tegyük fel, hogy olyan helyen lakom, ahol az összes környéken lakó kertjében van kerti kút. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül felébred bennem a vágy, hogy nekem is legyen kutam, hogy "normális" legyen a kertem. Nézzük, mit tehetek:

• Elkezdhetek pl. ásni, hiszen tudom, hogy előbb, vagy utóbb vizet kell találnom. Ez lehet, hogy hosszú idő lesz. Nagyon hosszú, talán fel is adom közben.
• Kinyithatom a helyi újságot, ahol találok valakit, aki sok más egyéb mellett azt állítja, hogy képes vizet fakasztani a földből. Eljön, egy csomó pénzért megméri a vízereket, a kertem mágneses mezőit, majd kijelöli a helyet, elhelyez egy mágnest, esetleg pár féldrágakövet és megnyugtat, hogy semmi más teendőm nincs, mint várni néhány hónapot, esetleg évet, és meglátom, a víz magától fog feltörni a kertben.
• Esetleg elhívhatom a mérnök barátomat, aki örömmel megrajzolja nekem, hogyan is fog kinézni a kút föld feletti része, hova tesszük majd a csapot. De ettől még nincs vizem.
• És persze lehet az is, hogy kerítek egy kútfúrót, aki pár nap kemény munkával, és persze nem ingyen, de fúr nekem egy kutat, és ezzel elég hatékonyan és viszonylag gyorsan megoldja a problémámat.

Tegyük fel, hogy van egy autista gyerekem. Megkapom a diagnózist, nézem, nézem a gyerekem, és látom, hogy más is, mint a többiek. Meg hogy valami neki sem igazán jó, nekem sem, így előbb-utóbb elkerülhetetlenül felébred bennem a vágy, hogy változtassak. Nézzük, mit tehetek:

• Megpróbálhatom még nagyobb türelemmel, még nagyobb szeretettel én magam megnevelni. "Előbb-utóbb meg fogja tanulni."
• Vagy felhívhatok valakit az újságból, esetleg elvihetem egy olyan terápiára, ami ezer más dolog mellett (pl. hiperaktivitás, szorongás, egyensúlyi problémák, figyelemzavar stb.) az autizmusra is ajánlanak. Baj nem lehet belőle!*
• Vagy elvihetem orvoshoz, és előfordul, hogy találok olyat, aki ad neki valami gyógyszert. Máris tettünk valamit.**
• És persze lehet az is, hogy kerítek egy autizmushoz értő(!) szakembert, aki bizonyítottan hatékony autizmus-specifikus módszerekkel kezd el nekünk segíteni, nem ígérve sem gyógyulást, sem azonnali megoldásokat, de hosszú távon azért mégiscsak megoldja a problémánkat.

* Nem, nem gondolom, hogy minden nem autizmus-specifikus terápia rossz lenne az autista gyerekeknek, sőt! Nagyon sok klassz dolog van a világon, és mivel egyik gyerek sem csak autizmusból áll, ezért más problémájára, vagy épp azért, mert olyasmit csinál, amit szeret, még jó lehet neki.

**Nem, nem gondolom, hogy a gyógyszer ördögtől való, néha (autizmusban is) szükség lehet rá. Csak szülőként nem tudnám nyugodt lelkiismerettel beadni a gyerekemnek addig, amíg nem vagyok egészen biztos benne, hogy minden más (pedagógiai) módszert már kipróbáltunk.

ELMÉLKEDÉS 2.

Tegyük fel, hogy van egy mozgássérült gyerekem. Elég egyértelmű, hogy az évek során akadálymentesítjük a lakást, kivetetjük a küszöböket, kiszélesítjük az ajtókat, lejjebb tetetjük a villanykapcsolót, lépcső nélküli házba költözünk, vagy amire épp szükség van ahhoz, hogy ő önállóan mozogni tudjon. Az is elég egyértelmű, hogy az évek során szakértőjévé válok az orvosi beavatkozásoknak, az ortopéd cipő készíttetésnek, a járókereteknek, a kádba beemelő szerkezetnek, vagy ezer más dolognak, amire épp szüksége van.

Tegyük fel, hogy van egy autista gyerekem. Vajon miért nem egyértelmű, hogy a lakásunkat, a kommunikációnkat akadálymentesíteni kell? Vajon miért nem egyértelmű, hogy (otthon is) olyan nyelvet használunk, amit ő is megért, amivel önálló tud lenni? És vajon miért nem egyértelmű, hogy megpróbálom megérteni, megtanulni, ami vele van, hogy segíteni tudjak? Hogy beszerzem azokat az eszközöket, amik segítik őt, és nem mérlegelem, hogy ciki, vagy nem ciki?

Ugyanez a kérdés egy szemüveges hasonlattal: Ha a gyerekem kicsit nem lát (mondjuk a hátsó padból a táblát már nem annyira), egy pillanatra sem gondolkodom, hogy vegyek-e neki szemüveget, vagy sem. Hogy ez már elég súlyos fokú látásprobléma-e, vagy inkább még próbáljon vele megküzdeni maga. Hogy fogják-e miatta csúfolni, lesz-e ettől fura gyerek. Nem gondolkodom, hanem megcsináltatom a szemüveget, hogy neki jó legyen. Autista gyerek eszközén miért gondolkodunk (mert ő csak kicsit autista, ugye).

Nem értem. Akárhányszor kerül elő, akkor sem.

Először-utána

Egy nagyon klassz kis eszközt szeretnék mutatni azoknak, akik (még) nem használnak napirendet, de segíteni szeretnének autizmussal élő gyermeküknek/ tanítványuknak a tevékenységváltásban. Egy ilyen, vagy hasonló először-utána tábla láthatóvá teszi a dolgok sorrendjét, ami főleg akkor lehet nagy segítség, ha valamilyen "nemszeretem" dolgot kell végigcsinálni.

Ezen a bölcsis változaton pl. először ki kell bírni, hogy megvizsgál az doktor bácsi, utána viszont tudom, hogy mehetek majd az udvarra, amit szeretek,

Akkor is jól jöhet a tábla, ha valamilyen kevésbé kedvelt tevékenységre szeretnénk felkészíteni a gyereket: itt pl. már az étkezés kezdetekor tudja, hogy utána ki kell majd mennie fogat mosni.

A kettőt természetesen lehet kombinálni. Mondjuk az utóbbi esetben, amikor vége az evésnek, akkor, azt a képet levesszük, a fogmosás kerül az első helyre, a másodikra pedig valami hívogató tevékenység, pl. lehet menni az alvós állatkáért a délutáni alváshoz.

Otthoni használatban jól el tudok képzelni egy ilyet a játszótérre menésnél (meg főleg a hazaindulásnál, az gyakrabban okoz gondot), vagy a reggeli-esti öltözős-fogmosós rutin segítésében.

Természetesen ezt is el lehet készíteni tárgyakkal, vagy szöveges formában is, ill. azt is nagyon egyénre kell szabni, hogy a gyerek milyen képeket ért, mi mit jelent neki stb. (a doktor bácsi lehet pl. egy spatula, de egy fonendoszkóp képe, egy rendes fotó, vagy még ezer más dolog is, ami egyszer már összekapcsolódott vele.)

Még néhány példa. Egy fodrászos, utána játékboltos innen:

Egy kézzel írott szöveges (matek után iPad) és egy viselkedési szabályos (ha először szépen ülök, utána kapok csillagot) innen:

Egy fotós innen:

És rgy tárgyas innen:

Formabedobó az egész világ

Az őszi szünetben egy bölcsis csoportnak készítettem egy készletnyi formabedobót. Akit az is érdekel, miért, az olvasson végig, de előbb mutatom a képeket.

Fogtam tehát egy cipős dobozt, ebből két elemű formabedobó készült: dugókat és kupakokat lehet bele dobni. Később kapott még egy réteg festést ;)

Aztán fogtam három fagyi-tartó akármit (hű, de finom fagyit vettem benne nyáron! :)), amiknek a tetejére különféle nyílásokat vágtam pom-pomnak, fagyi pálcikának és kis papír izéknek (ezek egy ragasztós kreatív játék darabkái voltak).

Egy klasszikus palackos bedobálós, ezúttal ebbe is fagyi pálcikák kerültek - ilyen jópofa kör keresztmetszetűek. (Mennyi fagyit eszünk mi, te jó ég!)

Egy vitaminos doboz új borítást kapott (a régit egyszerűen képtelenség volt simán lemosni róla), a tetejére egy jó nagy (és kicsit csúnyára sikeredett) lyukat, bele pedig agyag golyókat, amit eredetileg a virágföldre teszünk.

Ezt a dobozt a benne lévő háromszög alakú izékkel (valami chipses gyűjtős volt, azt hiszem) együtt a bölcsiből hoztam, én csak a nyílást készítettem most rá.

Ugyanez egy műanyag tetejű befőttesüveggel. (Ez üvegből van, nem fogom bevinni a csoportba.)

Itt pedig az egész szépen bepakolva a cipős dobozva kis tálakkal együtt, amiből lehet szedegetni a dolgokat.

A műanyag tetőkre úgy készítettem a nyílásokat, hogy harapófogóval megfogtam egy szöget (a kplönféle lyukakhoz különböző átmérőjűt), a gáz lángja fölé tartottam, hogy fölforrósodjon, aztán a műanyagba nyomtam. Ahol csík kellett, ott többszöri melegítéssel tágítottam a lyukat.

És akkor a mese: 

Vannak gyerekek, akiknek nehézséget jelent, hogy a saját szabadidejüket megszervezzék (nem csak úgy simán, mint minden más gyerek is néha, hanem tényleg és nagyon komolyan, mert ilyen a sérülésük). Vagyis nehezen találnak játékot, tanácstalanok, unatkoznak, ettől feszültek lesznek és a dolgok egészen csúnyán el tudnak fajulni. Márpedig a bölcsődékben leginkább szabad játék helyzetek vannak. Ebbe a csoportba történetesen két ilyen kisgyerek is került, és most azt szeretném kipróbálni, segít-e valamit az ő problémájukon, ha legalább napi egy-két alkalommal felkínálunk nekik valami strukturált, asztali játékot (több sajnos nem nagyon megy, már ezt is nagyon nehezen fogadják a kisgyermeknevelők, hisz ahogy írtam, a bölcsődében a szabad játék a "rend" - és nem véletlenül, a gyerekek többségnek ennyi idősen ez való). Az nyilvánvalóan nem működik, hogy csak ők ketten ülnek le játszani, így arra gondoltam, készíthetnénk néhány dobozt, ami csak ilyenkor kerül elő (vagyis nincs mindig kirakva) és amivel mindenki, aki szeretne játszhat. Egy asztalhoz 4 gyereknél több nem fér oda, szóval ez a készlet egy asztalnak már bőséges választék.

Egyébként amúgy is szoktak hasonló "foglalkozások" lenni a bölcsiben néhanap: Pötyizni, Legózni, gyöngyöt fűzni, rajzolni, vagy gyurmázni pl. mindenkinek csak az asztalnál szabad. Nem akarok tehát teljesen életidegen dolgot, csupán ezeknek a játékoknak a gyakoriságát szeretném növelni, hogy ezzel megelőzzünk problémás viselkedéseket.

Azt hiszem, jól látszik, hogy játék (itt épp formabedobó) bármiből készülhet. Ha beválik a tervem, hasonló szisztémával színpárosítós, fűzős, kupak-csavarós stb. játékokat is el tudok képzelni.

Szurkolás! :)

Kellenek-e az én gyerekemnek a képek? - saját tapasztalatainkról őszintén

Meggyőződésem, hogy MINDEN autizmussal élő gyereknek szüksége van vizuális segítségekre, akkor is, ha nagyon okos, jól beszél, vagy ha nincsenek viselkedésproblémái, hiszen ezek segítik őt a világ megértésében, abban, hogy ne csak a környezetét ne zavarja, de ő maga is jól érezze magát a világban. Csak nagyon nem mindegy, mit, hogyan és miért használunk. Íme a mi mesénk:

Hol volt, hol nem volt, jó pár éve volt már, mikor a gyerekeim (egymás után) megkapták az autizmus diagnózist. Már amikor a gyanú felmerült, első dolgom volt, hogy elkezdtem vadul utánaolvasni a dolognak és tanulni hozzá, így elég hamar eljutottam oda, hogy az autizmussal élő gyereknek bizony napirend kell. 

Le is gyártottam gyorsan a kétfélét (egy képeset, egy szövegeset, korábban már szerepeltek a blogon), elkezdtük használni. Küzdöttünk vele egy ideig, de bizony egy-két hónapnál nem húztuk tovább: Sok munka volt vele, és nem láttam, hogy olyan nagyon rászorulnánk (a gyerekeim többnyire nem borultak ki dolgokon, meg lehetett velük beszélni szinte mindent, nem voltak hatalmas feszültségek...), így aztán feladtuk és félretettük az egészet. Aztán újabb néhány hónap múlva megértettem, mi is az egész napirend-használat értelme és a kisebbik gyerekkel azóta is minden nap kirakjuk és követjük. És hasznos. Tényleg, igazából. Megéri a sok befektetett energiát. Kellett hozzá egy jó szakember, aki türelmesen, ész-érvekkel, tudással megértette velem, miért és hogyan is kell csinálni. Azóta is vallom, hogy a napirend használat igényli a legtöbb tudást és odafigyelést a szülőtől, de megtanultam azt is, hogy saját erőből bizony nagyon nehéz elkezdeni. És ha nem működik, az nem azért van, mert nincs rá szüksége a gyerekünknek, hanem valószínűleg inkább azért, mert nem csináljuk jól.

Ahogy a blogon is látszik azóta rengeteg vizuális eszközt készítettem és használtunk, köztük folyamatábrák, szabálykártyák, pontgyűjtők, naptárak és hasonlók. De talán még soha nem meséltem arról, hogyan is alakul ezeknek a segédeszközöknek a sorsa hosszú távon. Most ezt szeretném pótolni röviden.

Nagyjából a követező forgatókönyvek vannak:

1. Megálmodom és elkészítem az eszközt, elkezdjük használni, működik és örülünk neki az idők végezetéig. (Ideálisnak tűnő helyzet, de közel sincs mindig így, sőt!)
2. Megálmodom, elkészítem, használjuk, de idővel már kevésbé érdekli/ motiválja/ segíti a fiúkat, így valamit variálok rajta, hogy továbbra is érdekes legyen. (Ilyen volt pl. a fogmosás folyamatábránk itt és itt, vagy a hetirendek naptárak formája, ami mindig változik.)
3. Van olyan eszköz is, ami hosszú használat (esetleg több variáció) után válik feleslegessé, mert a gyerek nő, okosodik és ügyesedik, és lesz, amit már e nélkül is meg tud csinálni. A kisebbik fiamnál most ilyen(nek tűnik, még próbáljuk :)) az öltözés folyamatábra, a naggyal a fürdés-sel jártunk így. Még ideálisabbnak tűnő helyzet, de nagyon óvatos vagyok vele, hiszen inkább legyen kint az a kép feleslegesen, mint hogy felesleges feszültségeket generáljak.
4. Vannak rövid időre készülő segédeszközök (pl. pontgyűjtők), amik mikor betöltötték szerepüket, szépen kikopnak (mondjuk mert jön a nyár, és akkor már nincs rájuk szükség, a következő őszre pedig talán beépül, amit tanítottunk).
5. Nem ritka történet az sem, hogy megálmodok és elkészítek valamit, és kapásból nem működik. Ahogy írtam, ez nyilván abból fakad, hogy nem  a megfelelő eszközt választottam, vagy nem a megfelelő megvalósítást. Legutóbb az iskolás bejegyzésnél említettem egy ilyet a hazamenős folyamatábránál. Ettől nem szoktam megijedni, javítani mindig lehet :) 
6. Van, amikor egyfajta viselkedésproblémát egyszerre több fronton "támadunk". Pl. van egy szociális történet, egy szabálykártya, vagy más jelzés, jutalmazás, alternatív viselkedés tanítása, amit helyette tehet stb. egyszerre. (Nálunk ilyen volt, mikor a gyerekem rágcsálta az iskolában a könyveit és a ceruzáit. Most nem találom a blogon, lehet, hogy nem is írtam róla???) Ilyenkor nem mindig derül ki, mi használ, de valahogy nem is fontos, a lényeg, hogy a probléma megoldódik.

Én tehát azt ajánlom, mindenképp érdemes szakember segítségét kérni legalább a nagyobb dolgokhoz (napirendhez, PECS-hez, pontgyűjtős jutalmazáshoz mindenképp), a kicsikkel (folyamatábrák, időzítők, szabálykártyák kisebb jutalmak, napló, én-könyv stb.) bátran próbálkozzon ki-ki maga, és ne féljen változtatni, ha nem működik a dolog.

Segédeszközeink 4.

Mostanában ilyen új vizuális eszközök készülnek mifelénk:

Továbbra is küzdünk a WC mellé pisilés problémájával, amit most épp egy ilyennel próbálunk orvosolni, sajnos kevés sikerrel - ilyen is van, de nem adjuk fel! ;)

Egy másik újításunk az étkezéshez kapcsolódik. Vagyunk olyan szerencsések, hogy mindkét gyerekünk jó evő, de min ne lehetne csiszolni? :) Most épp az volt a célom, hogy csökkentsük a felvágott és más kevésbé egészséges ételek jelenlétét a hétköznapokban. Készítettem hát egy listát sok-sok étellel, amin minden héten mindenből csak egyet eszünk, majd pirossal kihúzzuk. Így biztosan nem lesz egész héten vacsorára felvágottas kenyér. Szerepelnek a listán egészséges, de kevésbé kedvelt ételek is megnyugtatásul: ezeket is csak egyszer kell legyűrni a héten. Egyébként a lista közel sem tökéletes, valószínűleg lesz javított változata, pl. bekerülnek majd az ilyen-olyan szendvicskrémek, amire egyelőre nincs kereslet - nagy bánatomra.

Autizmusban nem ritka probléma, hogy valaki nem tud segítséget kérni, főleg amikor valami feszült helyzet van. Hiába beszél amúgy jól meg sokat. Arról, hogy mi ilyenkor a teendő, arról született egy szociális történet Jákobnak, aki aztán fogta a könyvet, kinyitotta a megfelelő oldalon, odatette maga mellé a földre és úgy kezdett játszani, amikor pedig elakadt, "puskázott". Ezért rajzoltam egy zanzásított, laminált változat is a gyakorlati tanácsokkal. És ez működik, azóta javult a helyzet, bár ezt, azt hiszem, jó ideig tanulhatjuk még. (Hogy valami személyeset is mondjak, a legnehezebb, hogy mi felnőttek ne erősítsük meg a nem kívánt viselkedést, vagyis ne rohanjunk rögtön a segítségére, amikor visítani kezd, várjuk meg, míg megtalálja a jó megoldást a fejében. És bízzunk benne, hogy ez egyre rövidebb idő alatt sikerül majd.)

Ez a téma Áront is megihlette, szerinte ha írunk arról, hogy ha valami nem sikerül, akkor arról is kell, ha valami sikerül - imádom, hogy ilyen pozitív :)

Viselkedés problémák és megoldási stratégiák

Két autista gyerek ellenére elmondhatom, nem vagyunk vastagon megszórva viselkedés problémákkal. Kisebbek persze vannak (és főleg voltak) és ezek a kicsik is képesek rendesen megkeseríteni egy család életét. ;) Az elmúlt években sokat tanultam arról, mit lehet tenni, amikor egy ilyen dolog előkerül, vagy épp elviselhetetlen méreteket ölt. (Igen, vagyunk olyan szerencsések, hogy nem egyedül kell szembenéznünk a nehézségeinkkel, hanem van szakember segítségünk, nem is akármilyen! Mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti, keressen valakit, aki autizmusban képzett és kívülről látja a helyzetet.)

Hogy milyen viselkedésproblémákról beszélek? Csak azok kedvéért, akik nem találkoznak autizmussal élő gyerekekkel: A legdurvább mindig az, ha valaki önmagát, vagy mást bánt (üt, harap stb.), ha veszélyes, vagy egészségtelen dolgokat csinál (párkányon mászkál, vagy mindent megeszik beleértve akár a székletet, vagy a mosóport), de vannak simán csak idegesítő, társadalmilag nem elfogadott rossz szokások (csúnya beszédtől a folyton meztelenre vetkőzésen át az utcán sikításig). Az könnyen belátható, hogy gyerekeink ezeket nem direkt és főleg nem a mi bosszantásukra csinálják, még ha sokszor úgy is tűnik. Általában kommunikációs-szociális nehézség áll a háttérben: nem tudják másképp jelezni, mit szeretnének, vagy mit nem, vagy biztonságot nyújt nekik a helytelen viselkedésre adott reakciónk ("Azt legalább tutira tudom, hogy anya kiabálni fog, ha ezt most kiöntöm."), esetleg szenzoros probléma áll a háttérben (jó érzés köpködni, vagy fogkrémet a falon szétkenni) és annak nem értése, hogy ez miért rossz, vagy másban milyen érzéseket kelt. Röviden :) A dolog persze egész bonyolult és mindig egyéni elbírálást igényel.

Azért megpróbálok most pontokba szedni néhány tanácsot, ami nekünk segít ilyenkor (többnyire):

1. Fontos, hogy én magam tudjam, megfigyeljem, hogy pontosan mi zavar, miért zavar és mit is szeretnék helyette. Tapasztalatból mondom, hogy érdemes naplózni, hogy mi történik (egyszerre mindig csak egy problémás viselkedéssel törődni), mikor, miért és mi következik utána. (Arról, hogy ezt hogyan kell profin csinálni, Janoch Mónika: Problémás viselkedések megelőzése, kezelése c. könyvében lehet olvasni. Nem könnyű, sok odafigyelést igényel, de néha megéri. A könyvből egyébként tisztába kerülhetünk a problémás viselkedések kezelésének minden más elméleti szabályával is.) Én azt tapasztaltam, hogy már az, hogy elkezdem leríni, mi történik és milyen körülmények váltják ki, sokat segít abban, hogy megértsem és rájöjjek a megoldásra. (Példa: ha a gyerekem rosszul alszik, az vajon azt jeleni-e, hogy az elalvás nem megy?  Ha igen, akkor mennyi idő, hányszor egy héten, és mit csinál helyette? Vagy éjjel alszik rosszul? Felébred, vagy csak forgolódik? Ha felébred, hányszor? Az éjszaka melyik részében? A hét melyik napjain? Összefügg-e azzal, mi volt nap közben? stb.) A végső cél persze az, hogy a megfigyeléseinkből a viselkedés okaira rájöjjünk, mert e nélkül...
2. Világos és érthető (láthatóvá tett) szabályok és elvárások, autizmus-specifikus környezet: napirend, folyamatábrák, viselkedéses szabályok, szociális történetek. (Aki olvassa a blogot, annak ez nyilván már a könyökén jön ki.) Kevesebb stressz biztos, hogy csökkenti a viselkedésproblémákat, ez is könnyen belátható, mi is így működünk.
3. Ha lehet, célszerű a helytelen viselkedést megelőzni, időben "elcsípni", a gyereket más tevékenység felé terelni. Vagy úgy módosítani a környezetet, hogy ne legyen alkalma rá (elrakni azt a bizonyos tárgyat, bezárni a szekrényt, nem engedni x kisgyerek közelbe stb.).
4. A helytelen viselkedés figyelmen kívül hagyása, ha ez lehetséges. Önsértő, vagy veszélyes viselkedéseknél nem lehet megtenni, de nekünk csúnya beszédnél pl. egész jól működött, hogy rá sem hederítettünk. Mondjuk hosszú idő volt és eleinte azzal is számolni kell, hogy a helytelen viselkedés erősödhet, hiszen a gyerek mindent megtesz, hogy a megszokott reakciót kiváltsa. (Ahol figyelmen kívül hagyni nem lehet a viselkedést, ott is célszerű minél kevesebb "felhajtással" reagálni.)
5. A helytelen viselkedés helyett lehet hasonló, de kevésbé zavaró alternatívát kínálni, vagy azt elfogadható mederbe terelni (nem lehet pl. a lakás közepén az ásványvizet a szőnyegre önteni, de lehet egy a kádba tett törölközőt locsolni vízzel). A pozitív viselkedést érdemes jutalmazni.

+1 Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy kérjünk segítséget! (Remélhetőleg van kitől.) Egyrészt szakmai segítséget a viselkedés problémákkal kapcsolatos megfelelő stratégia megtalálásához, másrészt olyan segítséget, ami kicsit tehermentesít minket, vagy a családot. (Nagyszülők, más segítők.) Csak az tud adni, aki maga is kap valahol, valakitől!

Eric Scopler szerkeszetette azt a könyvet, melynek Életmentő kézikönyv szülőknek krízishelyzetek megoldásához autizmusban és hasonló állapotokban a címe. Ebben sok-sok konkrét eset van, amikre a szülők így-úgy megoldást találtak, egy-egy szakember pedig a dolog elméleti hátterét is "hozzáteszi" az esethez. Remélem, jól emlékszem, elég rég olvastam! ;)