Társasjátékot karácsonyra!

Régebben a blogon több olyan társasjátékot is mutattam, amit én készítettem (most a legjobbakat épp nem találtam meg, lehet, hogy majd újra felrakom őket, de íme néhány itt, itt  és itt), de most bolti játékokról lesz szó - a közelgő ünnepre való tekintettel.

Mi nagyon szeretünk társasjátékozni négyesben, úgyhogy minden évben kerül a fa alá legalább egy játék. Idén ezt szeretnénk megvenni, mert a játék alapjául szolgáló könyv nagy családi kedvenc. Remélem, a játék is élvezthető!

A kisebbeknek (óvodásoknak, elsősöknek) szóló kategóriából a Traff Park Társasjáték. Ezt is egy számítógépes játék miatt kapták a fiúk a nagyszülőktől. Egyszerű lépkedős játék, ahol saját döntés, hogy merre megyünk, de érinteni kell 4 megadott pontot, miközben szerencsekártyák is segítik, vagy hátráltatják az előrejutást. Némi rugalmas gondolkodás nem árt hozzá, de ilyen céllal fejlesztő játékként is felfogható.

A Scrabble junior változatát azért szeretjük, mert a még olvasni alig tudó gyereknek is jó a tábla  egyik fele az előírt szavakkal, a másik viszont már majdnem a felnőtt játék.

Egy nagyon izgalmas, itthon talán kevésbé népszerű, pedig szép és izgalmas játék a Ticket to Ride. Több része van, mi az európai alapjátékot ismerjük. Két évvel ezelőtt azért esett erre a választásunk, mert abban bíztünk, hogy az egyik gyereket (akkor 6 éves) a vasútvonalak építése, míg a másikat (akkor 7,5 éves) a stratégia  érdekli majd, és nem is csalódtunk. Nagyon sokat játszottunk vele, gyakorlatilag megunhatatlan.

Itthon is méltán népszerű játék a Catan telepesei, ez mostanában kerül elő többször. Az egymással való cserélgetés, egymásra és több minden másra is figyelés némi fejlesztő hatással is bír, bár ha a család egy-egy tagja ebben gyengébb, a játék úgy is élvezetes :) Sokféle kiegészítő kapható hozzá, úgyhogy évekig élvezhető. (Mi a gyerekek születése előtt felnőtt társaságban is sokat játszottunk.) Két személyes kártyajáték verziója is megvan, néha ez is előkerül.

Szintén élvezetes felnőttként (és akár kettesben is) a Keltis, a kövek útja. Ez is egy igényes kivitelezésű és ötletes játék. Itt kevésbé kell egymásra figyelni (persze akadályozni lehet a másik pontszerzését), de ettől még élvezetes, bár nálunk nagy családi kedvenccé nem vált.

Tavaly karácsonyra kaptuk a Dixit nevű díjnyertes játékot (ennek is többféle változata, kiegészítői kaphatóak). Ez felnőtt társaságban remek szórakozás, gyerekek közül inkább csak azoknak az igazi, akiknek nem okoz gondot mások gondolatainak, logikájának megértése, átélése (vagyis autizmusan érintetteknek kevésbé). Ettől még játszunk néha ilyet is a fiúkkal, és szeretik is, de ez szerintem inkább annak tudható be, hogy a társasjátékozásban amúgy sok pozitív tapasztalatot szereztek már.

A kisebb játékok közül nekünk a SET az egyik nagy kedvenc, ahol összeillő mintázatokat kell keresni, de hasonló a Swish is, amit a barátainknál szoktunk játszani (gyönyörű átlátszó lapjai vannak).

A Hully Gully Junior a reakcióidőt fejleszti (vidám és szomorú arcokkal), a Tic-Tac bummal pedig a nyelvi képességek fejleszthetőek, mert képek segítségével kell azonos témához tartozó szavakat gyűjteni, ráadásul gyorsan (nálunk ez a bizonytalan idő tényező, amit a bomba robbanása jelez, nagyon nem jött be, alig lehetett a játékot magát visszacsalogatni a "köztudatba").

Rengetek kisebb-nagyobb, régi és új játék lapul még nálunk a szekrényben, most csak azokat mutattam meg, amik leggyakrabban kerülnek elő nálunk. Jó jétékot mindenkinek!

Otthontanulók lettünk egy hétre és imádtuk

Aki így, vagy úgy érintett a témában, az bizonyára tudja, hogy egy autista gyereknek nem mindig könnyű az iskola, sőt! Nincs ez másképp nálunk se, ezért épp kapóra jött, hogy a fiam kicsit benáthásodott, így otthon tudtunk maradni egy hétig. Nem volt nagyon beteg, épp csak annyira, hogy kellett a napi sok orrfújás, orrspré, köhögés elleni szer és egyebek, de ezek mellett szinte bármit tudtunk csinálni. Régóta foglalkoztat a gondolat, milyen lenne itthon tanulni, hát most kipróbáltuk.

Úgy csináltuk, hogy a délelőttöt szabályos órákra és szünetekre osztottuk, ehhez órarendet készítettünk, amit együtt átbeszéltük. Azt is előre tisztáztuk, melyik szünetben mit kell, vagy lehet csinálni, beleértve a "gyógyszerelést", a házimunkát, az ivást (nálunk ez kicsit problémás) és a játékot is. Amivel végeztünk, azt (nagy boldogan) kipipáltuk. E mellett természetesen a szokásos képes napirendet is használtuk.

 

Az iskolai 45 percekkel ellentétben mi többnyire 30 perces órákat tartottunk (volt 20 és 40 perces is, a fiam teherbírásától, tananyag mennyiségtől stb. függően), ezt időzítővel jeleztük, mint ahogy a szüneteket is (vagyis volt csengetés :)).

A tantárgyakhoz szorosan kapcsolódó beosztásokon kívül más vizuális segtségek is készülek bőven: listát írtunk, milyen házimunkákat kell megcsinálnunk aznap (és ezért mennyi gyűjthető pont jár, ld itt), ill. arról is, milyen feladatok lesznek a "tesi órán" (10 kör futás, 20 kosárra dobás stb.).

És hogy miért jó otthon tanulni?

• Mert ez a 30 perc jóval hatékonyabb, mint az iskolai 45 (nincs jelentés, felszólítás, fegyelmezés stb, folyamtos munka van). Vagyis annak ellenére, hogy a napi 5 órával délig simán végeztünk (pedig volt tesó iskolába szállítás, vásárlás, főzés, házimunka), és még így is többet tanultunk, mintha iskolában lett volna (praktikusan iskolán kívüli tananyagokat, hangszer gyakorlást is beiktattunk).
• Mert mindennel olyan tempóban haladtunk, ahogy épp kellett, és olyan eszközöket használtunk, amit csak akartunk (pl. gyufát, vagy épp számítógépet :)).
• Mert bármikor felpattanhattunk, hogy valamit kipróbáljunk a valóságban, (pl. hogy az olaj hogyan terül el az élővizek felszínén).
• Mert az órákra akár a kamion, akár a labda "jöhetett".
• Mert nem csak a rajz órába fért bele az olló, a kés, vagy a ragasztó használata, így jól kihasználtuk a spontán tanulási helyzeteket.
• Mert jutott idő a beszélgetésre (egy csomó mindent mesélt az iskoláról, ami egyébként nem egyszerű), mert megtudtam, mi megy nehezen a gyerekemnek, és mi könnyű (ez ugye szintén nem szokott kiderülni), és lett egy csomó közös élményünk.
• Mert így belefér a napba, hogy együtt készítsük az ebédet (praktikusan olyat, amit jó eséllyel meg is eszik, mégis egészséges, a suliban mostanában sokszor csak kiflit eszik), együtt menjünk vásárolni, vagy épp kerékpározzunk testnevelés óra címszó alatt.
• Mert így a szüneteket sikerült értelmesen, tartalmasan, nem a padban ülve, vagy téblábolva tölteni: sokat trambulinozott, ugróiskolázott, és a mozgás nagyon jót tett, de a játékválasztó segítségével több olyan játék is előkerült, ami amúgy rég nem.
• Mert így a szünet épp olyan hosszú volt, ahogy nekünk kényelmes volt, ha előbb elunta, nekiültünk a következő órának, ha nekem akadt valami extra dolgom, vagy ő mélyedt nagyon bele valamibe, meg tudtuk beszélni, és átállítottuk az órát.
• Mert ugyan a saját feladataimmal nem haladtam nagyokat, de egy-egy teregetés, vagy hajmosás nekem is belefért a délelőttbe.
• És végül, de nem uolsó sorban (inkább első, csak ide vannak képeim :)) a tanuláshoz csak kisebb részben használtuk a tankönyveket, a legtöbb dolgot igyekeztünk kirakni, "eljátszani",kipróbálni.

Pl: Itt épp a tízesátlépéses összeadást gyakoroltuk gyufákkal - így könnyebb a csoportosítás.

A nyelvtanórán a toldalékolt szavakat szétvágtuk, kérdések segítségével mondatokat alkottunk belőlük.

A környezetismeret órán így csoportosítottunk egy nagy csomó állatos kártyát először házi- sé vadállatokra, utána emlősökre, madarakra, halakra és rovarokra.

És azért így a nagy örülés végén azt is elárulom, miért nem kezdünk jövő héttől máris hivatalos itthontanulásba (mármint az anygai természetű érveken túl, ami szintén nem elhanyagolható szempont :) Egyrészt nagyon idealista módon még  meg vagyok róla győződve, hogy iskolába nem a tananyag elsajátítása miatt érdemes járni (tanulni később is, bármikor és bármit lehet, ha az ember akarja, és nem kell hozzá iskola sem), hanem a társakkal való együttlét, a szociális kompetenciák, a társakhoz, osztályhelyzethez kötött képességek fejlesztése miatt. Másrészt én magam nem érzem alkalmasnak magamat a feladatra, azt hiszem, hamar egymás idegeire mennénk a gyerekeimmel, és erre nem nagyon tudom a megoldást. Mint ahogy az is fontos, hogy a saját gyerekeim nevelgetése a saját házunkban reggeltől estig - bármilyen szép feladata is - nem elégítene ki szakmailag. :)

Azért nagyon sajnálom, hogy a gyerekek életéből ez a fajta otthontanulás kimarad, hiszen ezzel is legalább annyit vesztenek, mintha az iskolát hagynák ki. Viszont megerősödtem abban, hogy nekünk évi néhány alkalommal sort kell kerítenünk egy-egy ilyen hétre - ezentúl már tudatosabban tervezve.

Színes pálcikás struktúrált feladat

Nem sokat magyarázom, magáért beszél :)
A gyönyörű színes pálcikákat (különben spatulák) a kolléganőmtől kaptam, nagyon köszönöm, Niki!

Na jó, hátha fontosak valakinek a technikai paraéterek:

A dobozt eredetileg le akartam festeni, de aztán olyan gusztán mutattak a csíkok, hogy inkább ahhoz igazítottam az elrendezést.

A spatuláknak való lyukakat sniccerrel vágtam.

A jobb oldalon egy vitaminos doboz van forró ragasztóval beragasztva. Mivel nem volt elég magas, hogy leérjen a doboz aljáig, alá kellett támasztanom, hogy bírja a strapát parafadugót vágtam méretere és rögzítettem (szintén forró ragasztóval) a doboz belsejéhez.

A játékkal két irányban is lehet játszani: kiszedegetni a résekből és a dobozba tenni, vagy épp a dobozból dugdosni (akár szín szerint) a résekbe. Szeretik a gyerekek.

Hol kezdődik a vizuális segítségnyújtás?

Aki szülőként, vagy szakemberként kicsit is utánaolvas az autista gyerekek segítésének, hamar megtudja, hogy fontos, hogy mindent láthatóvá tegyünk. És talál is ezer példát a neten (itt a blogon is): napirendek, folyamatábrák, szabálykártyák, kommunikációs kártyák és társaik. De nagyon fontos tudni, hogy a láthatóvá tétel nem a képeknél, kártyáknál kezdődik! És ez akkor is hasznos, ha egyébként a gyerekünk jól érti a képeket, vagy a beszédet. (Volt már szó tárgyas napirendről itt és itt, tárgyas kommunikációról itt, de most nem erről szeretnék írni.)

A tér struktúrálása

Ha autista gyerekkel élünk/dolgozunk, a körülöttünk lévő teret is érdemes úgy kialakítani, berendezni, hogy a használata egyértelmű legyen, és könnyen menjen a tájékozódás.

Jó, ha megvan a külön, jól körülhatárolt helye (asztala, szőnyege stb.) a játéknak, az étkezésnek, a munkának, vagy az alvásnak. Jó, ha tudjuk, melyik játék hova való (ehhez is készülhetnek színes dobozok, képek, feliratok, vagy egyszerű szigetelőszalagos jelölések a polcon).

Nálunk az esti-reggeli öltözés helyét egy szék és a szőnyeg jelölik, a ruhák kosárba kerülnek:

Jelölhetjük, hova kerül a cipő, vagy a táska:

Ha nem szeretnénk, hogy a gyerekünk az egész lakást teleszórja legóval, megegyezhetünk, hogy legózni csak a szőnyegen lehet. (A helyett, hogy "ne szórd szét a legókat az egész lakásban, már megint beleléptem egybe!") Ha nem szeretnénk, hogy az asztal sarka, vagy a tűzhely mellett forogjon, ugráljon, kijelölhetünk a padlón egy forgásra, ugrálásra alkalmas kört. (A helyett, hogy "ne itt ugrálj!" vagy "miért mindig ott kell forognod, ahol a legveszélyesebb?") Ezekkel a fizikai támpontokkal, a "hol igen" (a hol nem helyett!) meghatározásával máris sokat tettünk autista gyerekünk könnyebb boldogulásáért.

A tárgyak elrendezése

Szintén sokat segíthet, ha a tárgyakat rendezzük el úgy, hogy egyértelmű legyen, mit is akarunk. Ilyen pl. mikor a ruhákat a megfeelő sorrendben készítjük ki az öltözéshez, pl. így:

(Kép innen.)

Étkezéshez kikészíthetjük egymás után a fogásokat, hogy a gyerek lássa, mi vár rá (persze ez nem biztos, hogy mindenkinél beválik, mint ahogy az összes többi ötlet is egyedi átgondolást igényel!), vagy amikor döntenie kell, hogy mit kér vacsorára, egyszerűen elé tartjuk a kétféle lehetőséget (akár a lábossal együtt), hogy válasszon. (A helyett, hogy elvárnánk, hogy ő az ételek neve alapján el tudja képzelni amit kínálunk és választani is tudjon.)

A tárgyak megjelölése

Vannak problémás viselkedések, amikor a megoldást a tárgyak egyszerű felcimkézése, megjelölése jelentheti. Ha pl. mindig elveszi a testvére játékát, lehet, hogy segít, ha megjelöljük, melyik az övé, mi az, amivel játszhat: ráragaszthatjuk a fotóját, rárajzolhatjuk az óvodai jelét, vagy egyszerűen egy színes pöttyöt, ha ezt érti. Esetleg teszünk egy tiltó jelzést arra a fiókra, amihez nem nyúlhat.

Nálunk a számítógépen is van egy kis pötty, azon a gombon, amit többnyire nyomni kell (ez ma már nem probléma, de mikor elkezdték használni a gépet, segítség volt):

Vizuális jelzés lehet egy nyitott, vagy csukott ajtó, egy kikészített bevásárlókosár, az asztalra tett alátét (akár a tányér és az evőeszközök helyének jelölésével) és még ezer más dolog. 

A vizuális segítségnyújtás tehát messze nem a képekkel, nyomtatással, laminálással kezdődik! Ha kicsit körülnézünk magunk körül, biztos, hogy sok más módot is találunk, amivel máris segíthetünk. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a kártyákra nincs szükség. ;))

Óvodás tanulás: síkidomok

Van most a bölcsimben néhány ügyes, kisovis korú gyerek, akikkel többek között némi ovis "tananyagot" is megpróbálunk elsajátítani a fejlesztéseken. Az egyik ilyen a síkidomok témaköre, amit most kezdtünk a körrel, a háromszöggel és a négyzettel.

Az iskolában is használt logikai készlet elemeit használtuk most, amikhez természetesen autizmus-barát, jól strukturált feladatokat készítettem. Az első feladat az volt, hogy az egyes elemeket (egyelőre csak a nagy, teli elemeket használtuk) a pontosan ugyanolyan színű és méretű, dekorgumiból kivágott elemre kellett helyezni. Közben persze én már mondogattam a formák (síkidomok) nevét, 2-3 alkalom után pedig már a gyerekek is tudták.

A következő lépés az volt, hogy a műanyag elemeket szét kellett válogatni. A feladat folytatása volt, hogy vissza is kértem az elemeket egyenként: "Kérek egy kört!" stb. Volt akinek már itt ment a két szempont szerinti válogatás is: "Kérem a kék háromszöget!"

És amiről még nincs kép: Nem csak logikai készlet darabokat, hanem kupakokra (alkoholos filccel) felrajzolt síkidomokat (ezek között már volt kisebb és nagyobb is) is válogattunk.

Ezek után már szinte pihenőfeladat volt a következő kettő, mire ezeket is megcsináltuk (nem egy foglalkozáson), már mindenkinek ment a két szempontú kiválasztás is. 

A negyedik feladatlap már tényleg csak a változatosság és a gyakorlás kedvéért készült, rajta ugyanazok a dekorgumi elemek, amikhez párt kellett keresni :)

És persze a változatosságon kívül azért is, mert legközelebb (talán a második félévben) ezzel fogjuk kezdeni: megcsináljuk így gyakorlásképp ezt, majd előkapom a lyukas elemeket is, és úgy kell az azonos színűeket és formájúakat párosítani.

Addigra túl leszünk majd a kicsi-nagy témán is, vagyis ugyanezek az elemek a kicsi párjukkal is játszanak majd valami másik feladatban.

És persze ha a logikai készlet elemeiben lévő lehetőségeket már ilyen jól kihasználtuk, jöhet a többi forma, a téglalap biztosan, mellé talán az ötszög és a trapéz. Vagy a pont és a vonal? Még nem tudom :) 

Mindenesetre ha már hatan vannak, lehet csinálni dobókockás játékot. És ha több gyerekből egy kis csoportot is össze lehet hozni, akkor a játék lehet társasjáték is. De ez még csak a jövő, addig még sok-sok feladat vár ránk, a síkidomok meg pihennek a dobozukban. :)

+1 Egy nagyon szuper fejlesztő játékot ajánlok még, itt lehet megvenni. (Ha van valakinek egy felesleges darab, én is örülnék neki ;))

És persze még vannak a fűzős játékok, amikor egy cipőfűzőt kell körbe vezetni meg az, amikor rúdra kell forma, vagy szín szerint felfűzni a kis lapokat. 

Színegyeztető

Ezt a játékot még nem mutattam, pedig szeretem. Hulladék papírból (gabonapelyhes dobozból) és dekorgumiból készült. A képek szerintem magukért beszélnek: az azonos mintájú kupakot kell rátenni a kartonon lévő körre. 

Két sorozat készült, így akár két gyerekkel is játszható egyszerre önálló munkában, vagy kvázi társasjátékként. (Pl. kérés tanulásához én felmutatok egy kupakot, és aki előtt van az a szín, az elkéri. Mindenből csak egy van, persze. Nagyobbaknál lehet egymástól is kérni úgy, hogy meg kell mondaniuk, melyik színűt kérik.)

Azért is szeretem, mert a dekorguminak van egy vastagsága, a körök pedig pont akkorák, hogy kupakba beleférnek, így a kupak nem csúszik el az alapon.

Így nyaraltunk külföldön

Idén a fiúk életében először külföldön voltunk. Természetesen először ültek repülőn is és a nyaralás is jó hosszú volt, szóval készültünk alaposan. :) Utánanéztünk a potenciális látnivalóknak, és ahogy látszik, sok-sok képet kerestünk a mobil napirendbe. (Bal oldalt a két lap.)

A képen fölötte látszik az a hetirend-szerű dolog, ahol néhány dolgot már géppel beleírtunk, de többnyire inkább ott töltögettük. (Nem fotóztam le, de a végére rendesen tele volt áthúzásokkal és nyilakkal az élet hozta újratervezéseknek hála.) Ezen követtük azt is, hány nap van még, ami elmúlt, azt mindig áthúztuk.

A képen középen látható két kis füzetről közelit is mutatok:

Ez a repülést és a reptéri procedúrát volt hivatott segíteni, és remekül működött. Áron bele-bele nézett, Jákob pedig végig követte, és szerencsére jól készültünk, épp úgy történtek a dolgok, ahogy terveztük. Nem csak azt írtuk le egyébként, hogy mi után mi következik, hanem, hogy feltehetően hol kell majd várni, ill. hogy mikor mit lehet csinálni, hogyan kell viselkedni. (Az otthonról indulástól a megérkezés utáni esti lefekvésig.)

Itt látszik, hogy néztek ki az oldalak: Egy sor kép-szöveg volt egy oldal. (Egyébként az egyik átvizsgálásnál álló férfinak nagyon tetszett, hosszan lapozgatta, nem győzött örülni, hogy ilyen van és kérdezte, hogy hol lehet kapni :) )

Az egyik leghasznosabb dolog a kinyomtatott és laminált metrótérkép volt, Jákob minden utat végig követett, meg is tanulta a megállókat rendesen :)

Nem győzök hálát adni a Google-nek sem a Google maps-ért, nagyon sokat használjuk és használtuk most is: már itthon megnéztük a házat, ahol lakni fogunk (belülről is voltak képeink csak az nem innen :)), a boltot, ahova vásárolni járunk majd, a metrómegállót, a játszótereket stb.

Az idei év nagy újdonsága volt, hogy most már Jákob is jól olvas, így a vizuális segítségek nagy része már szövegesen is működik. A napirendet pl. Katiékhoz hasonlóan mi is reggelente írtuk papírra. (Isteni szabadság érzés! :))

Ez meg egy rögtönzött programválasztó, amikor épp azon agyaltunk családilag, mi is legyen a következő program:

És egy bónusz: Ez már nem vizuális segítség, de jól sikerült, így megmutatom, hátha más is kedvet kap. Főleg Áron szereti nagyon az efféle értékeléseket és rangsorokat. A nyaralás utolsó napján felírtunk minden programot egy-egy kis cédulára, madj mindenki ugyanannyi darab pénzt kapott, amivel szavazhatott. Oda és annyi pénzt lehetett tenni a programokhoz, ahogy csak akartuk. Így kialakult egy végső sorrend, de azt is érdekes volt nézni, milyen eltérések voltak a családtagok véleményei között.

Meg kell mondani, hogy autista? - 5 érv a mellett, hogy igen

Sokan gondolják, még szülők között is, hogy a gyerek diagnózisát el kell titkolni, hiszen "címke" nélkül jobb óvodát, iskolát stb. választhatnak, nem kell átutazni a várost, nincs megbélyegzés, nem néz csúnyán a nagymama stb. Persze nem kétlem, hogy vannak helyzetek, amikor ez az egyedüli célravezető megoldás, de azt is gondolom, hogy elég sok érv szól a diagnózis mellett ahhoz, hogy erősen elgondolkodjunk:

1. Közhely, de igaz, hogy az autista gyerek nem csak a heti 1-2 fejlesztésen autista, hanem a nap 24 órájában, egy héten 7 nap. És ahogy a szemüveges gyerekre sem csak néha tesszük fel a szemüveget, neki is szüksége van a folyamatos szakszerű segítségre, segédeszközökre stb.
2. Ha egy gyerekről az óvodában/ iskolában nem tudják, hogy autista, automatikusan az átlagra szabott elvárásokhoz mérik majd őt, amiknek olykor egészen biztosan nem fog tudni megfelelni. Vagyis a diagnózis eltitkolásával a saját gyerekünknek generálunk kudarcokat az életben.
3. Sokan panaszkodunk, hogy nincs az autista gyereknek megfelelő ellátás, de ha nem jelennek meg a "rendszerben" az autizmus diagnózisok (mert ha diagnózisért még csak-csak el is megyünk, de a Szakértői Bizottsághoz már kevésbé), vagyis nem látszik, hogy egy-egy településen, kerületben milyen nagy számú ellátatlan gyerek él, akkor nincs nyomás a fenntartókon, hogy a megfelelő ellátást megszervezzék. Minek kéne oda több autista gyerekeket integráló intézmény, ahol szemmel láthatóan alig van autista gyerek?
4. Ha a diagnózist eltitkoljuk, azt kétféleképpen kommunikálhatjuk a saját autista gyerekünk felé: Vagy neki sem mondjuk meg, vagyis hazudunk neki, vagy neki megmondjuk, de arra kérjük, ő ne mondja meg másnak, vagyis hazudjon. Egyik sem jobb. Ez persze nem biztos, hogy egy 3-4 éves gyereknél égető problémának tűnik, de később egészen biztosan az lesz.
5. Ha az autizmussal élő gyerekek szüleit megkérdezzük, mit kívánnának hosszú távon a gyereküknek, többnyire azt válaszolják, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőtt életet. Nem nehéz belátni, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott élethez kell némi önbizalom és önelfogadás. Hogyan várhatom azonban a gyerekemtől azt, hogy saját magát az autizmusával együtt elfogadja, ha egyszer én magam sem fogadom el, letagadom a diagnózist? Milyen értéket, elvárást közvetítek így felé?

Nyári számegyenes

A kisebbik gyerekem, bár még csak első osztályos volt, most hirtelen a negatív számok iránt kezdett el érdeklődni, mikor egy Erdős Pálról szóló nagyon klassz mesekönyvet vettünk újra elő. (ezt)

Hurrá, hurrá, gondoltam, akkor barátkozzunk velük :)

A teraszon felrajzoltunk egy klassz hosszú számegyenest aszfaltkrétával (nekünk -14-től 14-ig fért el, a negatív és a pozitív számok és a 0 is különböző színnel) és a következőket játszottuk:

• A gyerek valamelyik számra áll, én pedig mondom a műveleteket: +6, -8 stb, vagy "vegyél el 2-t" "adj hozzá 9-et" stb.
• Ugyanez ugrással, vagyis fejben kell kiszámolni, és utána ugrani a megfelelő helyre - igaz, így csak az 1-el, 2-vel, 3-mal végzett műveletek jönnek szóba.
• Utána már nem összeadást és kivonást, hanem számszomszédokat kértem, pl. "Ugorj a 2 kisebbik számszomszédjára!" stb.

Na, itt el is fáradt a gyerekem, pedig ötletem bőven volt még. :)

Azért leírom, amik még eszembe jutottak, hátha rá tudom venni máskor is:

• különböző más "matekos" instrukciókat is lehet adni, pl "Ugorj arra, ami a 4 és a 6 között van!" "Ugorj egy 7-nél nagyobb páros számra" stb.
• Lehet ugrás helyett (bár a saját testtel való megtapasztalás csodás élmény, különösen a számszomszédoknál nagyon látványos) célba dobással is. És így akár két gyerekkel is (ki tud közelebb dobni?).
• Összeadás-kivonás gyakorlását lehet fordított kérdésekkel is: "Mennyit kell adni 9-hez, hogy 13 legyen?" - lelépi, megszámolja.
• Ugráljon végig kettesével, hármasával, úgy, hogy csak páratlan számokra ugrik stb. Ez már előkészíti a szorzást is :)

És igen, aztán a szorzás jön majd, mert az is szerepel a fent említett könyvben, utána meg a prím számok. Hosszú még a nyár! :)

Autreat

Jim Sinclair, egy autizmus jogi aktivista (maga is érintett) társaival együtt 1992-ben megalapította az Autism Network International (ANI) nevű önérvényesítő szervezetet az Egyesült Államokban. Ez a szervezet hívta életre (először 1996-ban) azt az autizmus-barát konferencia sorozatot, az Autreatet, melyet azóta is rendszeresen megrendeznek, és amelyen főleg autizmussal élők adnak elő autizmussal élőknek. Az előadások a szervezet filozófiájának megfelelően nem terápiákról, "gyógyításról" és az okok kereséséről szólnak, hanem arról, hogyan élhetnek az érintettek az autizmusukkal együtt is boldog és teljes életet.

Amiért most erről írok, az az, hogy bemutassam azt az autizmus-barát környezetet, melyet a szervezők megteremtenek annak érdekében, hogy az autista résztvevők konfortosan érezhessék magukat. Jim Sinclair egy interjúban (itt, 49. oldal) elmesélte, hogy egyszer azt mondta egy ismerősének, azt kívánja, bárcsak egyszer láthatná őt Autreatben, egy olyan autizmus-barát környezetben, ahol nem számít fogyatékosnak. Ahol bár az autizmusa ugyanúgy megvan, mint bárhol másutt, de ahol ezzel nem számít csökkent értékűnek, és egyáltalán nem fest olyan tragikus képet, mint a nem-autista világban.

Hiszem, hogy szülőként és szakemberként is feladatunk az autista gyermek (felnőtt) környezetének élhetőbbé, élvezhetőbbé formálása, és ehhez talán némi segítséget nyújt, hogyan is képzelik ezt az akadálymentesített környezetet maguk az érintettek. Ilyen tehát Autreat:

• Nincsenek nagy, hangos és zsúfolt konferenciatermek és hotelek, helyette kisebb szobák vannak.
• Van hely az el- és kivonulásra (pihenőszobák és szabad levegő).
• A programot úgy állítják össze, hogy az előadások ne legyenek túl hosszúak és kimerítőek.
• A teljes terület füst- és parfümmentes, aki "túl illatos", azt simán nem engedik be.
• Mindenkinek meg kívánják adni a lehetőséget a barátkozásra és kapcsolatok építésére, de ezt senkire nem kényszerítik rá. A résztvevők egy színkódos kitűzőt viselnek, melyen más szín jelzi, ha az illető senkivel nem akar beszélgetni és más, ha csak ismerősökkel kíván kapcsolatba lépni.
• Természetes, hogy senki nem nyúl a másik ember segédeszközéhez, legyen az kommunikációs eszköz, vagy akár segítő kutya.
• Külön figyelnek arra is, hogy csak arról készüljön fotó és videófelvétel, aki ehhez hozzájárul. Ugyancsak a belépésnél kaphatnak a résztvevők egy fekete kört tartalmazó jelzést, és aki ezt viseli, arról mindenki tuja, hogy nem szeretné, ha filmeznék, videóznák.
• Kifejezetten megkérik a résztvevőket, hogy ne használjanak vakut (hacsak az érintettektől nem kaptak rá külön engedélyt), ne érintsék meg egymást (hacsak nem tudják kifejezetten a másikról, hogy nem bánja), és lehetőleg ne keltsenek hangos és hirtelen zajokat.
• Az előadások végén nincs hangos taps, helyette a résztvevők  - a siketekhez hasonlóan -  a kézfejük forgatásával/rázásával fejezik ki tetszésüket.

Csendes taps - kép innen.

Jim Sinclair a fent említett riportban azt is hangsúlyozza, hogy soha ne feltételezzünk semmit az autista emberről, helyette inkább kérdezzük meg. (Gyerekeknél még kiegészíteném azzal, hogy a szüleit.) Soha ne legyünk benne biztosak, hogy mit érez, vagy gondol az autista ember pusztán a gesztusai, mimikája, testtartása, vagy hanghordozása alapján - hacsak nem ismerjük őt jól.

Autreatről bővebben itt.

Elmélkedések arról, mihez is kezdünk az autista gyerekünkkel

ELMÉLKEDÉS 1.

Tegyük fel, hogy olyan helyen lakom, ahol az összes környéken lakó kertjében van kerti kút. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül felébred bennem a vágy, hogy nekem is legyen kutam, hogy "normális" legyen a kertem. Nézzük, mit tehetek:

• Elkezdhetek pl. ásni, hiszen tudom, hogy előbb, vagy utóbb vizet kell találnom. Ez lehet, hogy hosszú idő lesz. Nagyon hosszú, talán fel is adom közben.
• Kinyithatom a helyi újságot, ahol találok valakit, aki sok más egyéb mellett azt állítja, hogy képes vizet fakasztani a földből. Eljön, egy csomó pénzért megméri a vízereket, a kertem mágneses mezőit, majd kijelöli a helyet, elhelyez egy mágnest, esetleg pár féldrágakövet és megnyugtat, hogy semmi más teendőm nincs, mint várni néhány hónapot, esetleg évet, és meglátom, a víz magától fog feltörni a kertben.
• Esetleg elhívhatom a mérnök barátomat, aki örömmel megrajzolja nekem, hogyan is fog kinézni a kút föld feletti része, hova tesszük majd a csapot. De ettől még nincs vizem.
• És persze lehet az is, hogy kerítek egy kútfúrót, aki pár nap kemény munkával, és persze nem ingyen, de fúr nekem egy kutat, és ezzel elég hatékonyan és viszonylag gyorsan megoldja a problémámat.

Tegyük fel, hogy van egy autista gyerekem. Megkapom a diagnózist, nézem, nézem a gyerekem, és látom, hogy más is, mint a többiek. Meg hogy valami neki sem igazán jó, nekem sem, így előbb-utóbb elkerülhetetlenül felébred bennem a vágy, hogy változtassak. Nézzük, mit tehetek:

• Megpróbálhatom még nagyobb türelemmel, még nagyobb szeretettel én magam megnevelni. "Előbb-utóbb meg fogja tanulni."
• Vagy felhívhatok valakit az újságból, esetleg elvihetem egy olyan terápiára, ami ezer más dolog mellett (pl. hiperaktivitás, szorongás, egyensúlyi problémák, figyelemzavar stb.) az autizmusra is ajánlanak. Baj nem lehet belőle!*
• Vagy elvihetem orvoshoz, és előfordul, hogy találok olyat, aki ad neki valami gyógyszert. Máris tettünk valamit.**
• És persze lehet az is, hogy kerítek egy autizmushoz értő(!) szakembert, aki bizonyítottan hatékony autizmus-specifikus módszerekkel kezd el nekünk segíteni, nem ígérve sem gyógyulást, sem azonnali megoldásokat, de hosszú távon azért mégiscsak megoldja a problémánkat.

* Nem, nem gondolom, hogy minden nem autizmus-specifikus terápia rossz lenne az autista gyerekeknek, sőt! Nagyon sok klassz dolog van a világon, és mivel egyik gyerek sem csak autizmusból áll, ezért más problémájára, vagy épp azért, mert olyasmit csinál, amit szeret, még jó lehet neki.

**Nem, nem gondolom, hogy a gyógyszer ördögtől való, néha (autizmusban is) szükség lehet rá. Csak szülőként nem tudnám nyugodt lelkiismerettel beadni a gyerekemnek addig, amíg nem vagyok egészen biztos benne, hogy minden más (pedagógiai) módszert már kipróbáltunk.

ELMÉLKEDÉS 2.

Tegyük fel, hogy van egy mozgássérült gyerekem. Elég egyértelmű, hogy az évek során akadálymentesítjük a lakást, kivetetjük a küszöböket, kiszélesítjük az ajtókat, lejjebb tetetjük a villanykapcsolót, lépcső nélküli házba költözünk, vagy amire épp szükség van ahhoz, hogy ő önállóan mozogni tudjon. Az is elég egyértelmű, hogy az évek során szakértőjévé válok az orvosi beavatkozásoknak, az ortopéd cipő készíttetésnek, a járókereteknek, a kádba beemelő szerkezetnek, vagy ezer más dolognak, amire épp szüksége van.

Tegyük fel, hogy van egy autista gyerekem. Vajon miért nem egyértelmű, hogy a lakásunkat, a kommunikációnkat akadálymentesíteni kell? Vajon miért nem egyértelmű, hogy (otthon is) olyan nyelvet használunk, amit ő is megért, amivel önálló tud lenni? És vajon miért nem egyértelmű, hogy megpróbálom megérteni, megtanulni, ami vele van, hogy segíteni tudjak? Hogy beszerzem azokat az eszközöket, amik segítik őt, és nem mérlegelem, hogy ciki, vagy nem ciki?

Ugyanez a kérdés egy szemüveges hasonlattal: Ha a gyerekem kicsit nem lát (mondjuk a hátsó padból a táblát már nem annyira), egy pillanatra sem gondolkodom, hogy vegyek-e neki szemüveget, vagy sem. Hogy ez már elég súlyos fokú látásprobléma-e, vagy inkább még próbáljon vele megküzdeni maga. Hogy fogják-e miatta csúfolni, lesz-e ettől fura gyerek. Nem gondolkodom, hanem megcsináltatom a szemüveget, hogy neki jó legyen. Autista gyerek eszközén miért gondolkodunk (mert ő csak kicsit autista, ugye).

Nem értem. Akárhányszor kerül elő, akkor sem.

Először-utána

Egy nagyon klassz kis eszközt szeretnék mutatni azoknak, akik (még) nem használnak napirendet, de segíteni szeretnének autizmussal élő gyermeküknek/ tanítványuknak a tevékenységváltásban. Egy ilyen, vagy hasonló először-utána tábla láthatóvá teszi a dolgok sorrendjét, ami főleg akkor lehet nagy segítség, ha valamilyen "nemszeretem" dolgot kell végigcsinálni.

Ezen a bölcsis változaton pl. először ki kell bírni, hogy megvizsgál az doktor bácsi, utána viszont tudom, hogy mehetek majd az udvarra, amit szeretek,

Akkor is jól jöhet a tábla, ha valamilyen kevésbé kedvelt tevékenységre szeretnénk felkészíteni a gyereket: itt pl. már az étkezés kezdetekor tudja, hogy utána ki kell majd mennie fogat mosni.

A kettőt természetesen lehet kombinálni. Mondjuk az utóbbi esetben, amikor vége az evésnek, akkor, azt a képet levesszük, a fogmosás kerül az első helyre, a másodikra pedig valami hívogató tevékenység, pl. lehet menni az alvós állatkáért a délutáni alváshoz.

Otthoni használatban jól el tudok képzelni egy ilyet a játszótérre menésnél (meg főleg a hazaindulásnál, az gyakrabban okoz gondot), vagy a reggeli-esti öltözős-fogmosós rutin segítésében.

Természetesen ezt is el lehet készíteni tárgyakkal, vagy szöveges formában is, ill. azt is nagyon egyénre kell szabni, hogy a gyerek milyen képeket ért, mi mit jelent neki stb. (a doktor bácsi lehet pl. egy spatula, de egy fonendoszkóp képe, egy rendes fotó, vagy még ezer más dolog is, ami egyszer már összekapcsolódott vele.)

Még néhány példa. Egy fodrászos, utána játékboltos innen:

Egy kézzel írott szöveges (matek után iPad) és egy viselkedési szabályos (ha először szépen ülök, utána kapok csillagot) innen:

Egy fotós innen:

És rgy tárgyas innen: