Autreat

Jim Sinclair, egy autizmus jogi aktivista (maga is érintett) társaival együtt 1992-ben megalapította az Autism Network International (ANI) nevű önérvényesítő szervezetet az Egyesült Államokban. Ez a szervezet hívta életre (először 1996-ban) azt az autizmus-barát konferencia sorozatot, az Autreatet, melyet azóta is rendszeresen megrendeznek, és amelyen főleg autizmussal élők adnak elő autizmussal élőknek. Az előadások a szervezet filozófiájának megfelelően nem terápiákról, "gyógyításról" és az okok kereséséről szólnak, hanem arról, hogyan élhetnek az érintettek az autizmusukkal együtt is boldog és teljes életet.

Amiért most erről írok, az az, hogy bemutassam azt az autizmus-barát környezetet, melyet a szervezők megteremtenek annak érdekében, hogy az autista résztvevők konfortosan érezhessék magukat. Jim Sinclair egy interjúban (itt, 49. oldal) elmesélte, hogy egyszer azt mondta egy ismerősének, azt kívánja, bárcsak egyszer láthatná őt Autreatben, egy olyan autizmus-barát környezetben, ahol nem számít fogyatékosnak. Ahol bár az autizmusa ugyanúgy megvan, mint bárhol másutt, de ahol ezzel nem számít csökkent értékűnek, és egyáltalán nem fest olyan tragikus képet, mint a nem-autista világban.

Hiszem, hogy szülőként és szakemberként is feladatunk az autista gyermek (felnőtt) környezetének élhetőbbé, élvezhetőbbé formálása, és ehhez talán némi segítséget nyújt, hogyan is képzelik ezt az akadálymentesített környezetet maguk az érintettek. Ilyen tehát Autreat:

• Nincsenek nagy, hangos és zsúfolt konferenciatermek és hotelek, helyette kisebb szobák vannak.
• Van hely az el- és kivonulásra (pihenőszobák és szabad levegő).
• A programot úgy állítják össze, hogy az előadások ne legyenek túl hosszúak és kimerítőek.
• A teljes terület füst- és parfümmentes, aki "túl illatos", azt simán nem engedik be.
• Mindenkinek meg kívánják adni a lehetőséget a barátkozásra és kapcsolatok építésére, de ezt senkire nem kényszerítik rá. A résztvevők egy színkódos kitűzőt viselnek, melyen más szín jelzi, ha az illető senkivel nem akar beszélgetni és más, ha csak ismerősökkel kíván kapcsolatba lépni.
• Természetes, hogy senki nem nyúl a másik ember segédeszközéhez, legyen az kommunikációs eszköz, vagy akár segítő kutya.
• Külön figyelnek arra is, hogy csak arról készüljön fotó és videófelvétel, aki ehhez hozzájárul. Ugyancsak a belépésnél kaphatnak a résztvevők egy fekete kört tartalmazó jelzést, és aki ezt viseli, arról mindenki tuja, hogy nem szeretné, ha filmeznék, videóznák.
• Kifejezetten megkérik a résztvevőket, hogy ne használjanak vakut (hacsak az érintettektől nem kaptak rá külön engedélyt), ne érintsék meg egymást (hacsak nem tudják kifejezetten a másikról, hogy nem bánja), és lehetőleg ne keltsenek hangos és hirtelen zajokat.
• Az előadások végén nincs hangos taps, helyette a résztvevők  - a siketekhez hasonlóan -  a kézfejük forgatásával/rázásával fejezik ki tetszésüket.

Csendes taps - kép innen.

Jim Sinclair a fent említett riportban azt is hangsúlyozza, hogy soha ne feltételezzünk semmit az autista emberről, helyette inkább kérdezzük meg. (Gyerekeknél még kiegészíteném azzal, hogy a szüleit.) Soha ne legyünk benne biztosak, hogy mit érez, vagy gondol az autista ember pusztán a gesztusai, mimikája, testtartása, vagy hanghordozása alapján - hacsak nem ismerjük őt jól.

Autreatről bővebben itt.