Gondolom, nem mondok új dolgot azzal, hogy a kommunikáció tanítása nem a beszéddel, de még csak nem is a kártyákkal kezdődik. És talán azzal sem, mennyire fontos (autizmusban ez a legfontosabb), hisz amíg valaki nem ért másokat,és nem tudja kifejezni, ő maga mit szeretne, addig semmi másról nem tudunk gondolkodni.
Először is tudnunk kell, hogy autizmusban (főleg) nem a szavak kimondása (a száj, a hangszalagok stb. mozgatása) a nehéz, hanem annak megértése, hogy én a beszédemmel elérhetek valamit, befolyásolhatom mások viselkedését, és ettől nekem jó lesz. Ezen a vonalon kell tehát dolgoznunk.
Az első lépés mindig az, hogy megfigyeljük, mi az, amit már tud a gyerek. Szokta-e pl. a felnőtt kezét odahúzni tárgyakhoz? Hozza-e a kocsikulcsot, ha autózni akar. Nyújtja-e a karját, hogy vegyük fel? Ad-e valamilyen hangot, hogy magára vonja a figyelmünket? stb. Ha ez megvan, akkor először is örüljünk, hogy a gyerek már egy csomó mindent tud :)
Aztán jöhet a munka: Ha azt szeretném, hogy a kommunikáció lényegét megértse (l. fent), meg kell tanítanom, hogy ha átad (később majd mond) valamit, akkor azzal elérhet valamit, ami neki jó. Nagyon fontos rögtön az elején tanítani azt is, hogy a kommunikációhoz hozzátartozik, hogy a másikhoz "beszélek", nem csak úgy a levegőbe, mert akkor hiába van nekem a legvarázslatosabb szókincsem és kiejtésem, ha épp nincs ott senki, aki meghallja.
Tudjuk azt is, hogy autizmusban a láthatóvá tétel sokat szokott segíteni, a beszéd pedig tipikusan nem látszik, és gyors, és követhetetlen. Ezért találták ki azt a megközelítést, melyben a kommunikációt lelassítva, láthatóvá téve, és a másikhoz való kapcsolódást is segítve tárgyak (később majd képek) átadásával tanítják, tanítjuk.
Természetes helyzeteket érdemes provokálni elsőre: a gyereket a keze mozgatásával (beszéd nélkül!) segítjük, hogy átadja a tárgyat, amivel szeretne valamit. Ideális esetben ehhez két ember kell: egy, aki a gyerekkel szemben áll, ő a kommunikációs partner (várja a tárgyat kinyújtott tenyérrel, később a nélkül), a másik, aki teljes csendben hátulról segíti a gyereket a mozdulatban. Pl.: Ha meg akarjuk tanítani a gyereknek, hogy a cipője átadásával kérje a sétát (amiről egyébként tudjuk, hogy nagyon szeretné!), akkor amikor ezt valamilyen tőle megszokott módon jelzi (pl. elkezdi püfölni a bejárati ajtót, vagy lefekszik a földre), akkor valaki csendben segít neki felemelni a cipőt, míg a másik felnőtt már ott áll "ugrásra készen", hogy átvegye a tárgyat, utána pedig azonnal megerősíti a tárgy átadását: megdicséri a gyereket, és máris indulnak. Néhány (kinél több, kinél kevesebb) alkalom után a gyerek már tudni fogja, hogy nem kell ajtót csapkodnia, elég, ha odaadja a cipőt. Fontos, hogy eleinte minden alkalommal azonnal kapjon megerősítést, vagyis ha kell, napi 100x menjünk ki sétálni. :) (Az, hogy várni tudjon, vagy hogy megértse, hogy most nem lehet majd következő lépések.)
Ugyanez kedvenc játékkal (gyakran beválik a szappanbuborék, van, akinél a búgócsiga, felhúzós játék...) is tanítható: akkor húzom fel a játékot újra, miközben ott ülünk a szőnyegen, ha átadta a tárgyat.
Mutatok egy kicsit már mesterségesebb, majdnem képes (igazából tárgyas) helyzetet is. Itt a gyerek kedvelt nasiját egy műanyag lapra ragasztottam, úgy, hogy látszódjon, de ne lehessen levenni, megenni. Ezt leteszem elé az asztalra. A kezembe fogok egy ugyanilyen nasit, és amikor a gyerek nyúlna érte, segítek (ideális esetben a másik felnőtt segít) neki, hogy átadja nekem az előtte lévő "kártyát". Ha a "kártya" (kommunikációs tárgy) megérkezett a tenyerembe, máris adom az igazi finomságot. Aztán visszaadom a kommunikációs tárgyat, és lehet újra kérni, amíg csak szeretné.
Néhány ugyanilyen nasis "kártya" (kis zacskóba tényleg bármi beletehető!):
Természetesen nem cél a beszéd kiküszöbölése, így az "akciót" minimális(!) beszéddel is kísérjük: amikor átadja a tárgyat, mondjuk annak a nevét, amit szeretne. (pl "Séta.") Semmi mást, hogy egyrészt ne kelljen kihámoznia a sok szövegből, hogy mi tartozik ide, másrészt ne kapcsolódjon össze a szituáció valami más mellékes szöveggel (pl. "Azt szeretnéd, hogy...").
Egy pillanatig ne gondolja senki azt sem, hogy a tárgy-, vagy képcserés kommunikáció hátráltatja a beszéd beindulását! Sőt! Ha a gyerek egyszer már érti, hogy mit is kell csinálni, mi a kommunikáció értelme (mások befolyásolása), sokkal könnyebben megjelennek a szavak is, ha egyébként erre képes. és mivel beszélni sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint tárgyakat, vagy képeket átadogatni, ezért aki csak teheti, az beszélni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése