Vizuális gondolkodók

Mivel a kommunikáció számunkra legegyértelműbb csatornája, a beszéd és a beszédértés sérült, ezért az autizmussal élők leginkább a látható világra támaszkodnak. Az sem meglepő (ámbár igen érdekes, és számomra nehezen elképzelhető), hogy sokan valódi vizuális gondolkodók, vagyis képekben is gondolkodnak. Talán a leghíresebb autizmussal élő felnőtt Temple Grandin, akicsak 5 éves korában kezdett egyáltalán beszélni, ma mégis elismert mérnök. Ő így beszél erről:

„Sok autizmussal élő ember „vizuális gondolkodó”. Én képekben gondolkodom. Nem gondolkodom nyelv segítségével. A gondolataim úgy mozognak a képzeletemben mint a videofelvételek. A képek az „anyanyelvem” és a szavak csak a második nyelvem.” (Temple Grandin)

Valahol elmondja azt is, hogy ha valaki azt a szót mondja, hogy cipő, neki nem egy általános kép ugrik be, hanem az összes valaha látott cipő képe egyszerre. 

Azt gondolom, ha autizmussal élő gyerekünk (unokánk, tanítványunk, rokonunk, szomszédunk, vagy más ránk bízott gyerekünk) van, a legfontosabb, hogy a vizualitás iránti igényt megértsük. 

Ha a mai eszemmel újrakezdhetném, biztos nem a napirendhasználattal kezdeném a gyerekeim segítését, de - ahogy már korábban is írtam - nem azért, mert nem vagyok elkötelezett híve, sőt! Csak vannak apró kis hétköznapi segítések, amik könnyebben és egyik pillanatra megkönnyítik egy "kezdő" család életét. Ilyenekre gondolok:

• Ha azt szeretném, hogy egyedül felöltözzön, kipakolhatom a ruháit sorban az ágyra, ahol balról jobbra mindig csak el kell venni a megfelelőt.
• Ha azt várom, hogy a játékait, a ruháit a helyére tegye, akkor ragaszthatok kis cimkéket a polcokra.
• Ha szeretném megtudni, hogy mit kér vacsorára, akkor megmutathatom neki a kétféle ételt, amiből választani lehet. (Egyébként én szinte minden ilyen alkalommal megpróbálom a hagyományos "Mit szeretnél enni vacsorára? Mézet, vagy lekvárt?" módszert is, mert van már, hogy működik, de ha épp nem olyan a közhangulat, akkor felkapom a lekváros és a mézes üveget, odaállok a csemete elé és csak annyit kérdezek, hogy "lekvár, vagy méz?".)
• Ha megyünk valahova, megmutathatom a nagyi fényképét, vagy a homokozóvödröt, bevásárlótáskát stb.
• Ha azt szeretném, hogy elrakjon valamit, rámutathatok és csak röviden kommentálom: "rakd el!". (Ez nagyon katonásnak, kutyaidomítósnak tűnhet, de ha egyszer ezt érti és ez nyújt neki sikerélményt!?!)
• Mikor fürdeni indulunk, felmutathatom a törölközőt.
• Ha azt szeretném, hogy valamihez ne érjen hozzá, rárakhatok egy STOP  táblát.

Biztos millió hasonló segítség van még, nekem most ennyi jut eszembe, ill. a képes segítségekből már jó sokat összeszedtem itt és itt.

Nagyon fontos még, hogy tényleg minél kevesebbet beszéljünk, ha kérünk valamit, csak a szükséges minimumot, erről írok majd egyszer (Máskor persze lehet, sőt kell is beszélgetni, ha gyerek vevő rá :))

A vizualitáshoz kapcsolódva elmesélem egy mai történetünket: dél körül tudtuk meg, hogy kisebbik fiam barátja, akit holnapra vártunk (és nagyon-nagyon vártunk!) mégsem fog tudni jönni. Mondtam is rögtön Jákobnak, ő meg ücsörgött könnybe lábadt szemekkel, hiába mondtam én, hogy jön helyette néhány nap múlva. Aztán volt egy kis szünet, míg a kis barát anyukájával leleveleztük, hogy mikor lesz a néhány nap múlva, Jákobbal meg később tértünk vissza a dologhoz. Odamentünk a már korábban mutogatott nyári naptárunkhoz, ahol levettem a kisfiú arcképét (újra elkeseredős arc), de amikor látta, hogy ugyanazzal a mozdulattal két nappal későbbre már teszem is vissza, úgy derült fel az arca, hogy sajnáltam, hogy nem jutott eszembe videózni, hogy később visszanézhessük :)