Közgyógyellátás

Köszönöm, mindenkinek a tanácsokat, ma sikerült elintéznem a közgyógyellátást mindkét gyereknek, és jelentem, egyáltalán nem nehéz, sőt! És a 2x6000 Ft/év, az mégiscsak 2x6000 Ft/év!

Akinek segítség, leírom, mit kell tenni pontosan:

1. Ha a gyerek szed valami állandó gyógyszert, vagy van valami állandó segédeszköze, arról a háziorvostól igazolást kell kérni (lezárt, lepecsételt borítékban). ha ilyen nincs, akkor ez a kör kihagyható!
2. Fogni kell a fenti igazolást (ha van), a MÁK-os igazolást az emelt összegű családi pótlékról (mindegy mikori, csak érvényes legyen), a szülő és a gyerek iratait (személyi, lakcímkártya, TAJ kártya) és elballagni a járási hivatalba. (Én az Önkormányzatot hívtam fel, hogy hova menjek, lehet, hogy ez településenként változik, nem tudom. Nyilván érdemes telefonon megkérdezni a hivatali időt is, nálunk gyakorlatilag mindig ott vannak munkaidőben.)
3. Nekem maximum 10 perc volt az ügyintézés, semmi sor, vagy ilyesmi: adnak (gyerekenként) egy formanyomtatványt, amin az ember ikszeli, töltögeti, amit kell. Ha nincs gyógyszere a gyereknek, sem anyagi helyzetre való méltányosságot nem kérünk (vagyis alanyi jogon, a magasabb összegű családi pótlékra hivatkozva igényeljük a közgyógyellátást), akkor azt két évre adják. (Aztán kell újra kérni.) Ennek az összege most 6000 Ft, de elvileg évente változhat.
4. Állítólag hamarosan kapok majd postán egy (két) határozatot, majd a kártyákat, amivel a patikában bármit (akár orrsprét, C vitamint!) vehetek a keret erejéig. Jó, nem?

Valakinek más tudása, tapasztalata? Megköszönném!

A nagy iskolakeresés 2. rész

Ígértem a folyamatos beszámolót, úgyhogy itt vagyok.

Úgy hozta az élet, hogy az előzetes terveimmel ellentétben rögtön az új osztály szervezésével kezdtem egy többségi iskolában, vagyis ott, ahova a nagyobb is jár. Megkerestem az igazgatót, elmondtam neki, mit szeretnék (egy kisebb osztály pár gyerekkel, gyógypedagógussal, asszisztenssel, ahonnan be lehet járni a sima osztályba bizonyos órákra, de ahova vissza is lehet vonulni), ő pedig elég lelkes volt. Megkereste a tankerületi igazgatót is, akinek szintén tetszett az ötlet, de azért szép sorban jöttek a kifogások is. Főleg az, hogy nincs benne az alapító okiratban, meg, hogy ellátják ők most is (van 4 auti gyerek), csak hát ez úgy zajlik, hogy aki bírja, marad, aki nem, azt elküldik, vagyis semmi speciális segítség nincs. És nehéz meggyőzni őket, hogy van, akinek (a többségnek) ez kevés stb. Szóval itt folynak a tárgyalások, nagyon részletezni nem szeretném. Reménykedem és biztató, hogy szakmai segítségem is van.

A másik fronton azért elkezdtem a szétnézést is a már működő és autizmussal élő gyerekeket is fogadó környékbeli iskolák körében is. Elsőként egy Montessori sulit néztem meg.
Szimpatikus, hogy:

• a tanító állítólag nagyon felkészült Montessori pedagógus
• összevont alsó osztály van, vagyis egyéni ütemben lehet haladni
• ez az osztály kis létszámú, max 15 fő
• az egész iskolában 90-en vannak, ebből 10 gimnazista
• úgy tűnt, a pedagógusok és a tanulók között nagyon közvetlen a viszony, a nagyok pedig figyelnek a kicsikre
• arról már írtam, hogy a Montessori eszközöket, módszereket alapvetően jónak tartom
• nincs nagyon közel, de nagyon messze sem
• szimpatikus a tanterem berendezése
• van zene tanulás (nekünk jó lenne) és sport is
• van két gyógypedagógus is
• vannak autizmussal élő gyerekek is folyamatosan

Ellene szól viszont, hogy

• fizetős (40E Ft/hó)
• e mellett még a kaját is vinni kell, amit mikróban melegítve, dobozból esznek a gyerekek
• a folyosók, az épület nagyon nyomasztó (barna műanyag lambéria, sötét folyosók, lelakott bútorok, szinte semmi dekoráció)
• és ami a lényeget érinti: autizmushoz nem értenek, bár régóta foglalkoznak vele, de nem is értették, mit akarok (hiszen ők szeretettel fogadják). Az igazgató kifejezetten elzárkózott, hogy ebben az irányban képezzék a munkatársakat (pedig nem is én vetettem fel, csak rákérdeztem, tanult-e valaki ilyesmit valaha). A gyógypedagógusok annyit tudtak hozzátenni a dologhoz, hogy a törvény nem ír elő semmilyen speciális végzettséget, hogy ellássák az autizmussal élőket (ellátják ők így is). Döbbenetes volt az ellenállás!
• a tanító nekem nagyon nem volt szimpatikus, mintha elbeszéltünk volna egymás mellett, és ha a gyerekekre is ennyire tud ráhangolódni... De ez már nagyon személyes :)
• A tanító azt is elmondta, hogy az autista gyerekeknek nem megy az önálló munkaszervezés és az idő beosztása, de hát meg kell tanulniuk. Játszani meg szokták hagyni őket a "saját kis világukban" (erre eleve ugrom), mert nem akarnak a többiekkel játszani.
• nem tudják, hogy a Plútó régóta nem bolygó, ki volt rakva a képe a Naprendszer bolygói között (aki ezt tanítja, nézzen már utána és legyen naprakész) :)

Szóval nem ez a mi sulink, úgy tűnik.

Önkritika

Az ember (itt most véletlenül én :)) olvassa a szakirodalmat, tanul itt, tanul ott, figyeli a mások és főleg a maga auti gyerekeit és néha hajlamos magát abba az illúzióba ringatni, hogy na, ő aztán tudja, mit hogy "szokás" autizmusban. Sőt, olykor még olyan kijelentésekre is ragadtatja magát, hogy az autizmussal élő gyerekek így meg úgy szokták.

Aztán szembejön egy blogbejegyzés és jót mosolyog magán, hogy mennyire nincsenek általánosságok.

Történt ugyanis, hogy az én fiamra történetesen egyáltalán nem hatnak az olyan szociális tartalmú csecse-becsék, mint amilyen a piros pont. Vagyis de, csak kicsit másképp. Örül ő neki, de majdnem ugyanennyire a feketéknek is, és az egész egyfajta statisztikaként raktározódik a fejében: tudja, kinek miből hány van, neki milyenek a pontarányai stb. És még ez is veszít az érdekességéből így a második évre. (Na jó, igaz, hogy én is nagy hülyeségnek tartom a pontozást, ezért aztán nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.) 

Én meg nagyképűen azt gondoltam, hogy ez valami általánosság, hiszen miért érdekelné egy auti gyereket, hogy a tanítónéni jónak ítéli-e a viselkedését. De lám, lám, itt a fenti bejegyzésben szereplő Zalán, akit bizony érdekelnek a pontok. Annyira, hogy a legtöbbet gyűjtötte az osztályban!

Így tanulunk mi :)

Társasjáték kezdőknek 1.0

Írtam már, hogy egy bölcsiben dolgozom eltérő fejlődésű gyerekekkel, így a fejlesztő játékokkal többnyire az 1-2-3 éves korosztályt célzom. Gondolkodom már egy ideje ilyen nagyon kezdőknek való "társas"játékokon (valójában csak ketten fogjuk játszani), ezek közül most megszületett az első.

Nem kell hozzá más, csak egy gyufás skatulya, kétféle kép (ezekből sok darab), esetleg laminálás. (Az ötlet részben a férjemé, köszönet érte!)

A játék pedig a következő: A dobozt azt asztal szélére helyezzük, úgy, hogy lelógjon, aztán felváltva pöckölünk (lentről föl). A doboz megpördül a levegőben, majd az asztalra esik. Amilyen képet látunk, mikor leesik, olyat rakunk ki a sorba egymás mellé a kupacból (haladóknak: mindenki maga elé). Ennyi. A végén sorban elmondjuk, milyen képeink vannak - nincs verseny, nincs győztes.

Ez a nagyon egyszerű kis játék fejleszti:

• a finommanipulációt
• a szem-kéz koordinációt
• a figyelmet (ez volt most az egyik fő célom :))
• az egymásra figyelést
• a várni tudást (a másik, ami nekem most nagyon fontos :))
• a ritmusérzéket (egyet én, egyet te)
• a téri tájékozódást és a sorrendiséget

Előkészíti, segíti:

• a balról jobbra haladást majd olvasáskor
• a mennyiségfogalom alakulását, ha külön-külön gyűjtögetjük a képeket, és a végén megszámoljuk, kinek hány van, vagy kinek van több ebből, vagy abból

A X. Autism Europe Kongresszus Budapesten - kérdések, gondolatok

Abban a szerencsében volt részem, hogy az egész három napos konferencián részt vehettem, amiért igen hálás vagyok. Ritka és nagy alkalom volt ez, jubileumi (a 10. ilyen kongresszus és épp az AOSZ 25. szülinapi évében), ráadásul épp Budapesten és rekord számú (1000 fő feletti) résztvevővel...

Elég nagy meglepetés volt azonban, hogy az előadások között meglehetősen gyengék is voltak, de eljöttek igazi "nagyágyúk" is, olyanok, akiknek a nevét még én is ismerem, olvastam a könyveiket és egyáltalán! :) A rövidebb előadások között is lehetett gyöngyszemekre bukkanni, ha az embernek épp szerencséje volt, igaz, abban, hogy hova menjenek be (párhuzamosan 3-4 teremben zajlottak az események), úgy láttam, még a nálam nagyobb tudásúak is sokszor csak találgattak.
Én, a rutintalan konferencia-látogató meglepődtem azon is, hogy még a naaaagy előadások is csak 40-45 percesek voltak, a rövidebbek pedig alig 20 percesek. Ez gyakran okozott kapkodást az előadóban, ami nekem épp elég volt ahhoz, hogy ne értsem angolul, amit mondanak, és épp elég volt a tolmácsoknak is, hogy csak hebegve-habogva, ezt-azt kihagyva tudják követni az előadást. Sokszor tapasztaltam azt is, hogy ezekből a rövidre szabott prezentációkból épp a gyakorlat, a lényeg maradt ki, hogy akkor mit is csinálnak az adott helyen valójában. Elkelt volna kicsit több kép, videó és élmény. Jól lehetett lakni azonban bizonyíték alapú kutatások eredményeivel, táblázatokkal, számokkal, grafikonokkal.

Ennyi panaszkodás után azért elmondom azt is, hogy hallottam jó néhány remek előadást és sok-sok kérdés, gondolat merült fel bennem ezek kapcsán. (De hiszen ezért mentem! :)) Először azt terveztem, ezekről az előadásokról írok majd röviden néhány bekezdést itt a blogon, de végül inkább csak néhány kérdést, gondolatot, dilemmát hoztam vásárfiaként azoknak, akiket érdekel, és nem tudtak ott lenni. Fogadjátok szeretettel!

• Theo Peeters elsősorban a szülők szerepét és szakértelmét hangsúlyozta, aztán rengeteg elgondolkodtató kérdést vetett fel: Mi az autizmus? Másfajta információ feldolgozás? Másfajta gondolkodás? Másfajta lét? Más kultúra? És ez a másképp gondolkodás nem jöhet jól nekünk? (vö: Temple Grandin és más tudósok, művészek) És mi a normalitás? Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, mi az? Akarnak vajon az autizmussal élők "normálisak" lenni? (Theo Peeters szerint Gunilla Gerland erre egyszer azt felelte, hogy igen, egy hétre szívesen kipróbálná, hogy milyen, de aztán kéri vissza az autizmusát.) Beszélhetünk gyógyításról? Állítólag Mike Stantonnak (remélem, jól írom, nem tudom, ki ő) egyszer azt mondta az autizmussal élő fia, hogy ő mindig autista lesz, és segítségre van szüksége, hogy ebbe belenőjön, de nem ahhoz, hogy kinőjön belőle.
• Ros Blackburn, aki egy autizmussal élő felnőtt nő, és aki magával ragadó, lendületes és humoros előadást tartott, arra kért minket, hogy mindent, ami nekünk nyilvánvaló, mondjunk ki! Ő úgy fogalmazott, hogy a szabályokat könnyen megérti és be tudja tartani, de a "társadalmi ösztön" teljesen hiányzik belőle. (Példa: Egy vendégségben megkérte a vendéglátókat, mondjanak el neki minden szabályt, amit náluk be kell tartani, mert nem szeretne illetlenül viselkedni. Kedvesen és hosszan sorolták is neki, hogy le kell venni a cipőt, mikor belépünk, az asztalnál ülve kell enni stb. Amikor azonban felmászott az ablakpárkányra, hogy kinézzen, nem értették, miért teszi, pedig nem szerepelt a szabályok között, hogy ezt nem lehet.) Ros kéri, hogy ne mindent a magunk szemüvegén keresztül szemléljünk, hiszen ami nekünk egyértelmű, nem biztos, hogy másnak is az. Sok pozitívumot mesélt a saját szülei hozzáállásáról is, ami nekünk, szülőknek, azt hiszem, nagyon érdekes és mindenképp elgondolkodtató. Azt mondta pl, hogy az ő szülei soha nem azt nézték, amit tud, hanem azt, amit még nem és segítették abban, hogy megtanulhassa. Ha pedig végül sikerült, máris a következő tennivalót keresték. (Huszonvalahány éves volt, mire így, apró lépésenként végül megtanulta felhúzni az egész ágyneműjét, de ebédet főzni, vagy az utcán átkelni pl. a mai napig nem tud egyedül.) Dicsérte azt is, hogy az anyukája soha nem azt mondta neki, hogy legyen szociális, hanem, hogy viselkedjen szociálisan elfogadható módon.
• Rita Jordan többek között arra hívta fel a figyelmünket, hogy ne teremtsünk mesterséges helyzeteket a szociális-kommunikációs fejlesztéshez, inkább valós dolgokat tanítsunk a maguk természetes közegében. (Hasonlót egyébként Sally Rogers is mondott a korai intervenció és az Early Start Denver Model nevű programjuk kapcsán.) Példaként azt mondta, hogy kivenni valakit a társas közegéből és úgy tanítani szociális viselkedést kicsit olyan, mint főzős műsort nézni, a nélkül, hogy valaha is főznénk. Ezzel összhangban az "autizmus barát" környezet létrehozását (vagy legalábbis huzamosabb ideig való fenntartását) sem tartja jó ötletnek, ami nekem azért erősen elgondolkodtató volt. Ami a segítségadás módjait illeti, azt hangsúlyozta, hogy az az igazi segítség, ha megtanítunk valakit valamire, nem az, ha átsegítjük a nehéz helyzeteken, a problémákon, hiszen akkor könnyen lehet, hogy hozzászokik a mi segítségünkhöz (promptfüggőség) és soha nem lesz igazán önálló.
• Nagyon sok tekintet követéses vizsgálatról (is) szóló előadás volt a programban. Aki esetleg nem tudja, mi ez: azt figyelték meg, hogy az autizmussal élő csecsemőket már egészen korai életkorban (én 6 meg 7 hónapos kort hallottam most) ki lehet szűrni azzal, hogy műszeresen mérik, hogy egy.egy felvillanó képnek (legtöbbször álló, vagy mozgó arc, de van, hogy egy, vagy több tárgy) melyik részét nézik leginkább. Ebben ugyanis szignifikáns eltérés mutatkozik az ép csecsemőkhöz kepést. Van, ahol/ aki szerint már a nézésben is, van ahol/aki szerint inkább az agyi válaszban (Tony Charman remek előadását hallottam erről.). A kutatók hihetetlen fantáziával vizsgálják ezt mindenféle szituációkban, életkorban és képekkel. Bennem inkább az a kérdés merült fel, vajon mihez kezdenénk, ha ez a nagyon korai diagnózis általánossá válna és elterjedne. Szuperjó, hogy ilyen korán el lehet majd kezdeni a fejlesztést, de hol és hogyan?
• Mössler Karin egy kivételesen egész gyakorlatias és két rövid, de nagyszerű videóval illusztrált előadást tartott a zeneterápiáról. (Szívem nagy fájdalma, hogy amennyire én látom, ez egy eléggé hanyagolt téma autizmus berkekben, legalábbis itthon.) A nagy kérdés, amit ő maga is felvetett, hogy a terápiás szobában elért nagyszerű eredményeket, vajon hogyan lehet átvinni a mindennapi élet színtereire.
• Francesca Happé érdekes mondata volt, hogy mindannyian különbözünk, az autizmussal élők azonban kicsit jobban egyéniségek, hiszen mi, neurotipikusok megpróbálunk beilleszkedni a tömegbe.
• Steven Degrieck a rutinok fontosságáról beszélt és azt kérte, hogy ne próbáljuk 100%-ig rugalmassá nevelni az autizmussal élőket, hiszen egyrészt mi magunk sem vagyunk mindenben rugalmasak (szeretünk pl. mindig ugyanoda ülni az előadóteremben), másrészt a rutinok hasznosak az életben (pl. nem kell minden alkalommal újra és újra átgondolnunk, hogyan fogunk elmosogatni). Két dolgot hangsúlyozott a jó rutinok kapcsán: azokat a megszokásokat erősítsük, melyek hosszú távon is fenntarthatóak és amelyek nem károsak az egyénre, vagy a környezetére. (Különösen fontosak a rutinok azoknál az alacsony kognitív szinten lévő egyéneknél, akik sem a képi kommunikációt, sem a tárgyas napirendet és folyamatábrát nem értik.)
• Máshol is olvastam, hallottam már a konferencia előtt, de mint szülőknek nem árt alaposan az eszünkbe vésni (és másoknak is mondani minden fórumon), hogy a korai fejlesztés képes megváltoztatni az agy szerkezetét és ezáltal a viselkedést alapjaiban szociálisabbá tenni.
• Az egyik utolsó előadást, amit hallottam, Nancy Minshew tartotta. Ekkora egyrészt már elég fáradt voltam, a tolmácsgépből is kiábrándultam és amúgy is nehéz volt az anyag, de amit értettem belőle, az mégis nagyon érdekes: Újabban az irányba folynak kutatások, hogy a tudottan (de még nem pontosan ismert módon) másképp működő agyat kívülről, a fejbőrön keresztül stimulálva érjünk el szerkezeti változásokat (szüntessük meg az autizmust?). Hm. Akkor vissza is érkeztük Theo Peeters kérdéseihez.

Jó hír, hogy azoknak az előadásoknak a diái, amelyek előadói ehhez hozzájárultak, felkerülnek majd a kongresszus honlapjára. És biztosan sokan mások is írnak majd beszámolót, ezeket a FaceBookon osztogatom majd szorgalmasan, de ha szeretnétek, itt is összegyűjtöm.

Autizmus specifikus környezet otthon

Sokszor hallani szakemberektől, mennyire nem ajánlják, hogy otthon a szülő fejlesztést végezzen. Persze kell azért foglalkozni a gyerekkel, autizmusban meg aztán különösen fontos, hogy a szülő is értse, mit miért és hogyan, de anya és apa azért csak maradjanak anya és apa. Hosszú távon semmiképp nem éri meg felcserélni, vagy keverni a szerepeket.

Egy korábbi kérdésre válaszolva azonban elmondom, én milyennek képzelem az autizmus specifikus otthoni környezetet. (Persze ez nem jelenti azt, hogy nálunk mindig mindenben ez érvényesül, de többnyire azért igyekszünk ;))

• Figyelembe veszem a gyerekem szenzoros igényeit: Az autizmussal élő gyerekeknek többnyire vannak az átlagtól eltérő érzékeléssel kapcsolatos problémáik. Van, aki nehezen viseli a hangokat, más pont sokat ütöget és hangoskodik. Van, aki szeret dörgölőzni, van akinek ijesztő, ha megérintik. Van, aki szívesen nézeget érdekes színű, csillogó tárgyakat, van, akit zavar a fény. Van, aki pörög, van, aki ugrál, van, aki mindent megrág, van, aki nem eszik pirosat, vagy bizonyos állagú ételeket, esetleg sokszor panaszkodik arra, hogy büdös van, mikor más nem is érez semmit. Akad ezek között a "furcsa szokások" között olyan, amit muszáj korlátozni, de alapvetően azért segítenünk kell, hogy gyermekünk kiélhesse a szükségleteit. Ha ehhez egy csöndes kis zugra van szüksége, akkor azzal, ha takarókra, zörgő, vagy fényes tárgyakra, rágókára, akkor azzal. érdemes minden korlátozásnál átgondolni, hogy vajon az-e a nagyobb probléma, ha a gyerek a hóbortjának hódol (mondjuk ugrál az ágyon, vagy nyitogatja a fiókot), vagy az, ha a korlátozás miatt máshol éli ki a szükségleteit, esetleg feszültebb, nyűgösebb.
• Korlátozom a verbális kommunikációt: Ez az, amiről tudjuk, hogy nehezen megy, hozzátartozik az autizmus diagnózishoz. Vagyis ha valakinek a kommunikációval nincs gondja, nem fog autizmus diagnózist kapni! Akkor is így van ez, ha a gyerek különben ügyes, okos és kifejezetten jól beszél. Lehet, hogy a szavak megértése is problémát okoz (ilyenkor segítenek a képek, vagy a tárgyak), de lehet, hogy csak a hanglejtés, vagy a mimika dekódolása nem megfelelő. Az én gyerekeim pl. jól beszélnek ugyan, de ha már sokan vagyunk, vagy túl gyors és ritkábban használt szavakkal megtűzdelt "felnőtt beszélgetést" folytatunk, akkor simán elvesznek. És ez nagyon frusztráló lehet - szoktak is szólni :) El tudom képzelni azt is, hogy egy gyerek megért és végrehajt bonyolult instrukciókat is, de ehhez az átlagnál sokkal több energiát használ, vagyis gyorsan elfárad, amitől persze nyűgös lesz és erősödhetnek a viselkedésproblémái. Segíthet tehát, ha nem olyankor állunk meg barátnős beszélgetéseket folytatni az utcán, mikor ő is ott van, vagy ha nem telefonálunk túl sokat ellette. Jó eséllyel az óvoda, iskola utáni délutánokat is célszerű csendesebbre szervezni. Mindenki a maga életéről és a maga gyerekéről kell kitapasztalja, hogy mi az, ami még belefér és mi az, ami neki segít.
• Segítek neki tájékozódni térben és időben: Ez megint csak olyan probléma, ami mindenkit (de tényleg, még ha nem is látszik!) érint, vagyis sokszor áll másként jelentkező problémák hátterében. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy annak, aki autizmussal él, fontos a láthatóvá tett struktúra, a rendszer, a rendszeresség és - mint bárki másnak! - a kiszámíthatóság és az érthetőség. Ennek eszközei a napirendek, hetirendek, órarendek és társaik. Korábban sokat írtam már erről itt.
• Láthatóvá teszem a szabályokat: Magam is sokszor meglepődöm azon, milyen sokat számít az, hogy valamit csak szavakkal kérek, vagy ha egy képpel próbálkozom. És nem azért, mert nem értik, csak a kép tovább látható, a tevékenység közben is folyamatosan figyelmeztet és egyébként is "szentírás". :) Érdemes kipróbálni, hogy a tiltott helyekre a lakásban kirakni egy-egy stop táblát, vagy áthúzott kezet (ne nyúlj hozzá!), esetleg annak a képét, amit lehet csinálni/ kérni/ játszani stb. Azt hiszem, ide tartozik az is, hogy a tárgyak (játékok, ruhák) helyét is praktikus jelölni felirattal, vagy képpel. Szabályos bejegyzés pl. ez, gyerekszoba berendezős ez.
• Együtt felkészülünk a szokatlan, új, vagy ritka eseményekre: Sokaknak nehéz boldogulni egy olyan nem mindennapos helyzetben, mint amilyen egy vendégség, vagy egy mozi, vidámpark, étterem. Ilyenkor célszerű előre megbeszélni (interneten megnézni, lerajzolni, felírni), kik lesznek ott, meddig maradunk, mit fogunk csinálni, mik a szabályok. Mi így csináljuk a nyaralással.
• Az elvárt viselkedést olyasmivel jutalmazom, ami neki jutalom: Talán a legnehezebb arra átállni (nekem biztosan), hogy egy gyereket külső jutalmakkal motiváljunk. Észre sem vesszük, hogy a szociálisan ép gyerekeknél (megint csak nem autizmus :)) is használunk jutalmakat: mosolyt, simogatást, dicséretet, elismerést, csoporthoz tartozást és hasonlókat. De a mi gyerekeink erre többé-kevésbé tesznek. Vagyis elkerülhetetlen, hogy valami mással pótoljuk. Ez lehet a jól megírt háziért ígért lego darab, a 2 perces csendben ülésért kapott együtt ugrálás, a kanál levesért bezsebelhető Túró Rudi, vagy az egész heti "szófogadás"-sal gyűjtögetett mozi és társai. Szintén írtam már róla itt.
• Segítek neki megismerni önmagát: Autizmussal élők felnőttként gyakran számolnak be arról, hogy még a fizikai testük határainak megtalálása is problémát okozott, nem is beszélve arról, milyen nehéz önmagamat elhatárolni másoktól, ha kevés fogalmam van arról, hogy a többiek is érző, gondolkodó lények, ráadásul az érzelmeik, gondolataik különböznek az én érzelmeimtől és gondolataimtól. Szóval ha valaki autizmus-specifikus fejlesztést szeretne nyújtani egy gyereknek, akkor ezzel a problémával mindenképp foglalkoznia kell. van azonban egy olyan réteg is, amely csak otthon "végezhető", hiszen a családról, a családi viszonyokról, a család életéről szól. Az önismeret tanulásának persze nagyon sok módja van, de akad néhány autizmus-specifikus eszköz is. A napló, az én-könyv és a szociális történetek otthon is nagyon jól használhatóak.

Van egy (szerintem) nagyon jó könyv, bár sajnos csak angol nyelven elérhető. Nagyon közérthetően, sok rajzzal segít abban, mit hogyan csináljunk autizmussal élő gyermekünkkel. Tényleg olyan praktikus ötleteket tartalmaz, amikre lehet otthon figyelni. Nem fejlesztés, életforma :) És 4 különböző fejlettségi szinthez ad tanácsokat. More than words. 

Mit is fejlesztünk?

Mostanában, hogy van némi törvényi keverés azt illetően, hogy ki látja el a fogyatékos gyerekeket, központi téma a fejlesztés. Hogy ki fogja csinálni. Bennem azonban évek óta sokkal nagyobb kérdés az, hogy mit is fejleszt, aki fejleszt.

Egy saját történet: Nagyobbik fiam anno bekerült a többségi általános iskola első osztályába azzal a szóbeli megállapodással, hogy ott semmilyen fejlesztést nem fog kapni, azt majd megoldom én. Ez, azt hiszem, rendben is van, tudtam, hogy így lesz, és én akartam azt a sulit. Majd eltelt egy-két hét, mikor a napközis tanító néni magához hívott, hogy akkor kétszer viszi majd fejlesztésre a gyereket a fejlesztő pedagógus (utóbb kiderült, hogy gyógypedagógus) kora délután. Mire én, vagyis a problémás anyuka azt feleltem, hogy előbb szeretnék vele beszélni, hogy mit is fog fejleszteni. Merthogy szomorú tapasztalt, hogy az autizmushoz igen kevesen értenek, annak meg nem sok értelmét láttam, hogy a szabadidő terhére a fiam csak azért töltsön el két órát egy kis szobában a fejlesztővel, hogy hű meg ha legyen neki fejlesztés. Egy gyógypedagógus nyilván talál minden gyereken valami fejleszteni valót, de úgy gondoltam, az én gyerekemnek egyes egyedül szociális-kommunikációs fejlesztésre van szüksége és semmi másra. Rendes volt a gyógypedagógus, mert felhívott (később személyesen is találkoztunk és kiderült, hogy egy végtelenül szimpatikus valaki), hosszan beszélgettünk és kiderült, hogy bár nyilván dolgozott már autizmussal élő gyerekkel, de mikor ő végzett a főiskolán, még szó sem esett erről és érdemben nem is tanulta soha. Vagyis nem ért hozzá. Úgyhogy megállapodtunk, hogy mi így nem kérjük a fejlesztést, és én írok róla egy nyilatkozatot. A gyógypedagógus nagyon megértő és kedves volt, azóta is összefutunk néha a folyosón, vagy a portán és kellemesen elbeszélgetünk. (Idén az új rendszerben egy új gyógypedagógus jött, aki fiatal, de ő sem ért hozzá, megint nyilatkozom.)

Persze sokan mondják, hogy ott a TSMT, az Ayres, az alapozó torna, úszás, lovaglás és ezer féle klassz dolog, amik tényleg fontosak (konduktorként nyilván tudom, mennyit számít és hogy működik a mozgásfejlesztés), de AZ AUTIZMUS LÉNYEGI RÉSZÉT, a szociális-kommunikációs kompetenciákat, a viselkedésszervezést NEM ÉRINTIK! Hiába jár egy gyerek a lehető legjobb terápiára a lehető legjobb szakemberhez, ha az nem autizmus-specifikus, akkor nem segít megoldani a hétköznapi kommunikációs, viselkedéses, hangulati, étkezés-, vagy alvásproblémákat. És úgy látom, nagyon sok gyerek van, aki ugyan (papíron) kap valamifajta fejlesztést, de az nem az igazi. Ez az én nagy fájdalmam!

kép innen

Ezzel összefüggő másik nagy problémám, hogy a nem szakember szülők sokszor nem ismerik fel, mi autizmus-specifikus és mi nem, ill. nem tudják felmérni a gyereküket fejlesztő gyógypedagógus autizmus tudását sem. És ezzel bizony könnyű visszaélni.

UPDATE: Talán félreérthető volt, nem vagyok semmilyen mozgás ellen, sőt! A mozgás jó, hasznos, sok mindent fejleszt és nagyon kell! Csak autizmusban önmagában nem elég - szerintem.

A nagy iskolakeresés 1. rész

Áron fiam most lett 2. osztályos egy teljesen sima általános iskolában, ahol szerencsére várakozásainkat felülmúlóan is jól boldogul. Pedig neki sem volt könnyű kiválasztani a megfelelőt, mármint a lehetőségekhez képest a legjobbat - mert nagyon akadékoskodó, "problémás" és kritikus szülő vagyok ám. (Ráadásul magam is pedagógus, akinek autizmus nélkül is nagyon-nagyon sok elvi problémája van a jelenlegi oktatási rendszerrel. Az iskolai oktatással meg aztán pláne.)

De ez még csak laza bemelegítő kör volt, mert most jön, ami még nem volt, hogy Jákobnak is megfelelő helyet találnom. Mivel sokan járunk hasonló cipőben - hiszen az autizmussal élő gyerekek nevelés-oktatása még nagyon nem megoldott - ezért arra gondoltam, megosztom itt a kálváriánkat, hátha tudunk egymásnak segíteni.

Tehát akkor csapjunk bele!

Jákob ép értelmű, átlagos intelligenciájú az autizmusban viszonylag enyhén érintett kisfiú. Nagyon sokat és szívesen beszél (igaz, sok beszédhibával), közvetlen, együttműködő, szeret dolgozni és gyakorlatilag nincsenek viselkedésproblémái. Jelenleg öt éves, most lesz nagy csoportos az oviban. Mivel decemberben tölti majd a 6-ot elvileg visszafoghatnánk még egy évet, de most azt gondolom, nem tennénk jót vele. Nagyon motivált az iskolakezdésre, számolásban is megüti az életkorával elvárható szintet és sok betűt és szót felismer. És szívesen megválnánk már az ovitól is. Szóval ha minden terv szerint halad, és megtaláljuk a megfelelőt, akkor 2014-től ő is iskolás lesz.

És hogy milyen iskolát szeretnénk? Azt írom először, hogy milyet nem:

• Semmiképp nem jön szóba az integráció (hiába ajánlgatják ezt az oviban). Jákob tipikusan egy olyan kisfiú, aki egyrészt elveszne egy nagy osztályban, másrészt kiváló céltáblája lenne mindenféle bántalmazásnak. Nem tudja magát megvédeni sem, de segítséget kérni sem, ha vészhelyzet van. És nem is érzi, mikor van az. Szóval ezt nem.
• Kevés ugyan, de azét vannak autista osztályok, ide viszont amennyire én látom, a súlyosabban érintett gyerekek kerülnek, az "enyhéknek" nem indítanak külön. Sajnos. Tehát ez sem.
• Szokás még a kisegítő iskolába való integráció mondjuk tanulásban akadályozott gyerekek közé. Ezzel az a bajom, hogy itt sem az intelligenciájának megfelelő tananyagot, sem az autizmusának megfelelő szemléletet nem kapná meg, viszont a szociálisan érettebb társai között éppúgy ki lenne téve egy lehetséges bántalmazásnak. (Egy fokkal azért jobb ez, mint egy sima suli, mert azt gondolom, a gyógypedagógusok között nagyobb eséllyel találok olyat, aki hajlandó "elmélyülni az autizmusban", mint a sima osztálytanítók körében.)

Eddig tehát nem sok. Ami viszont szempont:

• Legyen autizmushoz értő a tanító (de tényleg, nem csak olyan "láttam már ilyet, dolgoztam már autistákkal" szinten).
• Legyen kis létszámú a közösség.
• Jó lenne, ha olyan sikerülne, ahol mód van részleges integrációra, de ez már az álom kategória.
• Ne legyen messze. Tudom, erről álmodozni már afféle luxusnak számít a köreinkben, de én azt gondolom, hogy pusztán azért, mert a gyerekem valamilyen fogyatékossággal él, nincs jogom őt napi több órát utaztatni! Sőt, pont neki van szüksége arra, hogy az átlagnál is jobban spóroljunk az idejével, és olyasmire fordítsuk, ami neki fontos /hasznos /kellemes stb.

És akkor így merre indulunk? Gondolom, valahogy így:

Először azt tervezem, hogy adok egy esélyt a közelben fellelhető potenciális iskoláknak: Igen közel áll hozzám (és meggyőződésem, hogy az autizmussal élő gyerekeknél nagyon beválik) a Montessori módszer, szóval megkeresem majd a környék Montessori iskoláit. Aztán a mi körzetes iskolánk történetesen szegregáltan és integráltan is foglalkozik autista gyerekekkel, és bár az integrált részét már láttam (és brrrrr), azért a szegregáltat is megnézem majd. Ezzel persze várnom kell még pár hetet, mert kiröhögnek, ha az iskolakezdés idejében már a jövő tanévvel nyaggatom őket, de aztán nekiindulok.

Ha itt nem jutok semmire, megkérdezem majd az AOSZ és az Autizmus Alapítvány hozzáértőit, vagy bárki mást :)

És ha még mindig semmi, akkor villám sebesen elkezdek megszervezni egy kis létszámú osztályt hasonló gyerekeknek egy többségi iskolában. Van ötletem arra, hogy hol fogom kezdeni a kopogtatást, de azt nem tudom, mennyire lehetetlen, vagy esélyes vállalkozás az ilyesmi.

Nem tudom, hogy lesz még, de nagyon-nagyon szeretném, hogy ne kelljen túl nagy kompromisszumot kötnünk!

A figyelem fejlesztése és a színek

Azt hiszem, az idei év egyik sláger témája a munkahelyen a figyelem fejlesztése lesz, így most ehhez gyűjtök és készítek feladatokat és eszközöket. Nyugi, van egy csomó a fejemben és nem is mind asztalnál ülős, de most mégis két ilyet mutatok.

Nemrég többször is körbejárt a neten egy tojástartós ping-ponglabdás ötlet (ott a labdák fele volt csak befestve és különböző irányba voltak forgatva a képen), ennek készítettem el a bölcsis változatát: Egyrészt kisebb, hat darabos tojástartót használtam, másrészt itt csak a színeket kell megfelelő sorrendben másolni a mintáról. Most kivételesen nem a klasszikus 6 alapszínnel variáltam, így lett barna, rózsaszín és személyes kedvencem az arany is. (Igen, a kép nem túl fényes.)

A kezdőnél is kezdőbb változatban csak 3 golyó "játszik".

Kicsit bonyolultabb (főleg, ha a finommanipulációs kihívást is számítjuk) a gyöngyfűzés a miatt, hogy itt már tervezni kell, nem lehet össze-vissza haladni, ráadásul a végül majd jobbra kerülő gyöngyöt balról kell felhúzni. Nem is gondolnánk, mennyire nem egyszerű! (Hozzáteszem, ebben az életkorban előfordul, hogy már az is kihívás, ha 3, vagy 5 szabadon választott gyöngyöt kell úgy felhúzni, hogy közben nem hagyja abba és nem figyel másra.)

IPad az oktatásban

A minap álmodoztam kicsit, írtam is egy hosszú bejegyzést álmaim iskolájáról, de végül úgy ítéltem, ez másnak talán kevéssé érdekes. :) Meg aztán iskolakeresés ügyben amúgy is tervezek még írni a napokban, mert nálunk most ez lesz aktuális. Van viszont egy gondolat, amit nem tudok kiverni a fejemből, így muszáj megosztanom.

Jákob fiamra közeledvén az iskolához igencsak ráférne egy kis írás előkészítés, hogy jobban menjen majd. Lesz is ilyesmi az oviban, de eddigi tapasztalataim alapján nem bízom benne, hogy az túl hatékony lenne, az itthoni fejlesztésekre viszont nehezen szánom rá magam, mégiscsak az anyukája vagyok. Nehéz dolog ám ez, hogy sokszor látom, hogy mi kéne nekik, ötletem is van, meg is tudnám csinálni, de nem velük. Tanítani egy gyereket és az anyukájának lenni annyira más megközelítés, örülnék, ha az előbbit valaki teljesen átvállalná, de ez egyelőre csak álom. Na mindegy, nem is erről akartam most írni! Hanem arról, hogy találtam egy klassz áthidaló megoldást, ami ráadásul motiváló is: Angolul már elérhetőek olyan szoftverek, amik pl. a betűk írását tanítják. (Magyarul sajnos még nem találtam semmi hasonlót.) A dolog nagyon egyszerű: a képernyőn megjelenik a betű és néhány figura, amik mutatják, merre kell vezetni a vonalat. A gyerek pedig a mutatóujjával szépen átírja. És az iPad-en írni nagyon klassz dolog! És a végén persze van dicséret, hibázni pedig szinte lehetetlen, amolyan kudarc nélküli tanulás ez. 

Szóval letöltöttünk egy ilyet teljesen ingyen, és nagyon örülünk neki. (Mondjuk csak a nyomtatott nagy betűket és a síkidomokoat használjuk belőle, mert a kis betűk és a számok írása itthon eltér az angolszász országokban megszokottól!) Íme a link, hátha más is kedvet kap.

Persze továbbra sem gondolom, hogy sok-sok nagymozgás és egyebek nélkül érne bármit is az egész iPad-ezés, de csinálunk azért mást is, és ez csak egy dolog a sokból ;)
Most azt gondolom, keresni fogok más okosító, ügyesítő alkalmazásokat is, mert ez olyasmi, amihez nem kellek én, "valaki" mégis ellenőrzi, mit csinál a gyerek. És a feladat önmagában is motiváló, nincs szükség külső jutalmakra.

És még egy költő kérdés: Vajon mikor jön el az idő, hogy profin kidolgozott szoftverekkel az iskolában is saját maguk a maguk ütemében haladnak majd a gyerekek? Olyan sokféle tananyagot el lehetne készíteni így, és sokkal-sokkal hatékonyabbá és motiválóbbá tenné az oktatást. Nekem tetszene.

Érzékelős babzsák

Egy már szivárgó úszógumit szétvágva készítettem néhány érzékelős babzsákot a munkahelyi csemetéknek. Szerintem sokat magyaráznom nem kell, hogyan készült, a széleket varrógéppel varrtam össze cikk-cakk öltéssel. Töltetéknek vattakorongot, műfüvet, babot, cseresznyemagot használtam. Ezek nem olyan kis finom, tenyérbe simulós puha zsákocskák, de mindenképp érdekesek. és lehet őket párosítani, csoportosítani (könnyű - nehéz), egymásra rakni, célbadobáshoz használni, bordásfal alsó fokáról térdet emelve lerúgni, magasabbra felmászni érte és főleg tapogatni.

Ha lenne még egy úszógumim, csinálnék színes gombokkal, őszi falevelekkel, konfettivel, rizzsel töltötteket is. (Egyébként van, csak az még nem szivárog, csak be kéne látnom, hogy a fiaimnak már úgyis kicsi és rég nem használják :))

Addig is készült még két (szintén kék) zsák: az egyik egy régi, már durva frotir törölközőből babbal töltve, a másik szőnyeg alá való csúszásgátlóból, amiben szétvágott (kék) szivacs van.

E mellett továbbra is használjuk a zoknis pihe-puha készletet is.

A diagnózis után - ami jár az jár

Egy fogyatékos gyermek (legyen most kivételesen autizmussal élő :)) nevelése vitathatatlanul több pénzbe kerül, mint egy ép gyereké. Az ember sorra gyártja a különböző eszközöket, ehhez anyagot és egyebeket vesz (pl. lamináló gépet), a szomszéd utca helyett a világ végére hordja a csemetét iskolába, óvodába, ha szerencséje van még fejlesztésre is járatja (akár többre is), e mellett pedig maga is sorra olvassa a témába vágó könyveket, tanfolyamra megy stb. Nem ragozom. Inkább összeszedtem azokat a segítségeket, melyek elérhetőek. Illetve ezek közül azokat, melyeket még én, a mindenféle ügyintézésben és adminisztrációban esetlen anyuka is megtaláltam és használok. (A cikk végén azért mutatok majd rendes és alapos, szakszerűen megírt listákat is.) Na szóval:

• Van ugye a meghosszabbított GYES a gyerek 10 éves koráig, ami mellett akármennyit (!) lehet dolgozni. Ehhez szakorvosi igazolást kell küldeni a Magyar Államkincstárnak egy kék színű formanyomtatványon.. (Utána ápolási díj, arról nem sokat tudok.)
• Ugyanitt, ugyanígy intézhető évente - két évente az emelt összegű családi pótlék. 
• Az emelt összegű családi pótlékhoz adnak egy klassz kis kártyát is, amivel aztán ingyen lehet utazni a BKV-n (+1 fő kísérő is), 90%-os áron (szintén +1 fő) a vonaton, és több múzeumba, ide-oda is ingyenesen, vagy kedvezményesen is be lehet vele menni. (A Természettudományi Múzeumba pl. tutira.)
• Érdemes kiváltani az AOSZ kártyát is, ami nagyon friss dolog, de sok helyen (pl. a Budapesti Állatkertben, vagy a Vodafone-nál) máris kedvezményeket lehet vele kapni. Ehhez tagnak kell lenni (2000Ft/év), aztán e-mailben kérni, ha jól emlékszem. Részletek itt.
• Létezik parkolási igazolvány is, nekünk olyan nincs, nem is hiányzik.
• Budapesti lakcímmel rendelkezők kisgyerekes bérletet is válthatnak a BKV járataira, ehhez a lakcímet és a folyósított GYES-t kell igazolni. Gyerek nélkül is lehet vele utazni. Részletek itt.
• Fogyatékos gyermekeknek ingyen jár a tankönyv és fél áron az étkezés. Ezt az iskolában kell jelezni, a MÁK kártya tuti kell hozzá.
• Utazási költségtérítés kérhető, ha a gyerek egyik településről a másikra jár óvodába, iskolába. Ehhez az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól kell formanyomtatványt szerezni, amit aztán részben a szülő, részben az iskola tölt ki. Félévkor és év végén kell az intézménynek összesíteni a bent töltött napokat, aztán a szülő viszi a papírt megint az Egészségpénztárhoz, akik aztán átutalják, vagy postázzák a pénzt. (Orvosi vizsgálatra és fejlesztésre is kérhető.)
• Elvileg van még a közgyógyellátás is, de ezzel nem igazán vagyok képben. hasznos lenne ez nekünk? Akinek van, segítene? Azt tudom, hogy a háziorvos tölt ki hozzá papírt. De mire használható praktikusan? 
• Van plusz szabadság is, ezt a munkahely intézi, de persze kérni kell, nyomtatványt töltögetni stb. Ha jól emlékszem, évi két nap gyerekenként. Az is valami!
• Pelenkát is lehet felíratni, akinek szükséges, de mi ezzel sosem éltünk. Talán kellett volna.

Bővebben, szakszerűbben, másképp:

http://www.aosz.hu/dmdocuments/jogok.pdf

http://auti.hu/index.php/erdekkepviselet/juttatasok

Hogyan kérdezzek a szüleitől? - vigyázat, szubjektív!

Babi vetette fel egyik hozzászólásában, hogy milyen nehezen megy oda egy sérült gyerek szülőjéhez. Hogy fél, nehogy udvariatlan legyen, nem tud kérdezni stb. Ezen azóta is sokat gondolkodom. Én kifejezetten szeretem, ha valaki kérdez tőlem a fiaimról, vagy akár az autizmusról. Figyelmes dolognak tartom. Jó érzés, hogy nem fél tőlünk, hogy törődik velünk. Valahogy a normalitás része, ha valamiről lehet beszélni.

Nemrég olvastam ezt a bejegyzést az Autizmusmeséken, és azzal szembesültem, hogy ezzel nem vagyok egyedül!

Valahogy amikor ezen gondolkodom, mindig az jut eszembe, hogy azok a szülők, akik sérült gyereket nevelnek semmiben nem mások, mint a többi szülő. Sosem kérték, sosem kívánták ezt az élethelyzetet, csak belecsöppentek. És jó eséllyel éppolyan új és ismeretlen volt nekik az egész mint bárki másnak.

Szóval ha szabad tanácsot adnom, mikor tanácstalanok vagytok, akkor először közeledjetek úgy a fogyatékos gyerek szülőjéhez, mintha csak egy bármilyen másik szülő lenne. Akivel lehet beszélgetni legalábbis az időjárásról, a főzésről, a bevásárlásról és hasonlókról. Aztán jöhet a gyerek csinos ruhája, kedves mosolya, szép szeme. "Milyen jókedvűnek tűnik ma!" és hasonló sablonok.

És ez persze még mind csak a forró kása kerülgetése, de egyre közelítve szerintem a kevésbé bátrak is meg fogják tudni kérdezni, amire kíváncsiak. Na jó, adok konkrét tippet: Szerintem többnyire lehet kezdeni az óvoda, iskola kérdésével (jár-e, miért oda), aztán azzal, hogy mi a probléma, mikor vették észre, nehéz volt-e elfogadni stb.

És igen, vannak olyan kérdések, amik kevésbé esnek jól, de én ezeknek is örülni szoktam, mert legalább kérdeznek. Az meg a mi (= fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülők) dolgunk, hogy a saját rossz érzéseinken dolgozzunk. :) 

Úgyhogy hajrá!

Új kenyér

Készül már az új kenyér.

Persze rajzos recepttel.

Folyt köv: délután megmutatom, hogyan tovább. Most egyelőre pihen a tészta.

Update: És ahogy ígértem, íme a kész kenyér: szép lett, finom lett, a pékünket megtartjuk.

Napirend: milyen kártyákra lesz szükség

Ha valaki napirend bevezetés előtt áll, az egyik legnagyobb feladat, hogy összegyűjtse, mihez is kéne kártyát készíteni. Persze akármennyire is rákészülünk, ez-az biztos kimarad :) Mi egy évig gyújtögettük mire teljes lett a készlet, és még nyilván jönnek újak folyamatosan. 

Összeszedem, nálunk mi minden van/volt használatban , hátha segít (meg ami még eszembe jutott). Azt is érdemes végiggondolni, miből hány kell (pl. hányszor eszünk, vagy játszunk egy nap), vagy hogy érdemes-e tartalékot is készíteni, mert a gyerek ide-oda bedugdossa, elvész, tönkremegy stb. (Nálunk a laminálás miatt egyébként elég strapabíróak.)

étkezések (lehet, hogy nem kell különöböző kártya mindegyikhez, nekünk van):

reggeli

tízórai

ebéd

uzsonna

vacsora

önellátás, higiénia:

öltözés, vetkőzés

hajmosás

hajvágás (ha otthon)

kézmosás

fogmosás

fürdés

bili, WC

körömvágás

alvás

otthoni programok (kinél mi ugye):

szabad játék

asztali játék

rajzolás

matricázás

kézműveskedés, barkácsolás

kötött játékok (pl. TSMT, logopédia, torna stb.), vagy mozgásos játék (hinta, labda, pörgés, szobabicikli, trambulin stb.)

TV nézés

olvasás

zenehallgatás

táncolás

diavetítőzés

számítógépezés

házi feladat írás

bepakolás a táskába

rendrakás

házimunka (vagy külön-külön, amiket ő csinál)

kisállat gondozás

sütés-főzés (ha szokott segíteni)

kert (esetleg külön-külön is amit lehet, pl: hinta, csúszda, homokozás, labdázás, tollaslabda, ping-pong, frizbi, kerékpár, roller, függőágy, szappanbuborék stb.)

kerti munka

medence

tűzrakás

vendégek (jönnek)

bébiszitter/nagyszülők jönnek

elmenős programok:

utazás járművekkel (nálunk elég központi kérdés, hogy mivel fogunk menni, így jelöljük azt is)

esetleg külön: villamos, busz, autó, metró stb. (l. fent)

kerékpározás

séta, kirándulás

kutyasétáltatás

játszótér

orvos

védőnő

patika

fodrász

bevásárlás

posta

színház

kiállítás, múzeum

hangverseny, koncert

mozi

játszóház

Csodák Palotája, Tropicarium, Állatkert stb.

könyvtár

temető

uszoda, strand

nyaralás (főleg, ha van fix hely), telek

testvérért óvodába/isklába, anyáért, apáért menés

vendégség

óvoda, iskola

fejlesztés, különóra

nagyszülők

"szezonális" történések:

születésnapi, névnapi köszöntés (torta, ajándék)

szánkózás

karácsonyfa díszítés

karácsonyozás

csillagszórózás

koccintás (nálunk szilveszterkor van ilyen :))

tüzijáték

csizmapucolás

húsvéti tojásfestés

locsolkodás

Korábban ezekben a bejegyzésekben írtam már a napirendről.
Akinek más is van, légyszi írja meg kommentben! Köszönöm!

Nyári játékok

Mindjárt eljön a nyár vége, ezért készítettem egy kis válogatást. Talán van, ami már szerepelt, de jönnek új ötletek is :)

Először iski kér egy finom fagyit? Ingyen van!

A tölcsér gabonapelyhes doboz anyagából készült egy fél kör feltekerésével. A gombócok természetesen labdák, a tartó pedig egy kalapálós játék kissé viseletes darabja. Mi anno vettünk hozzá egy legolcsóbb fagyis kanalat is, saját ötletből pedig rolettit is készítettek hozzá feltekert papírból. Jól esik a nyári melegben. :)

Néhány évvel ezelőtt egy nyári délután álltunk neki először nemezelni: egy lavór (vagy kisebb medence) partján ez is igazi nyári program. Azóta többször nemezeltem, és bár nagymester nem vagyok, azért leírom a tapasztalataimat a nálam is kezdőbbeknek:

• A gyapjú szálat jól szét kell húzogatni, majd egymásra rétegezve gömbbé formálni. Minél keményebbre, szorosabbra. Ez ekkor még így is elég laza.
• Utána jön a szappanos víz: a kezünket jól bevizezve kell először óvatosan nyomkodni, majd idővel simogatni, gömbölygetni, míg egyre keményebb és kisebb nem lesz.
• A nagyobb labdák belsejébe apró kaviccsal (csengővel stb.) töltött Kinder tojás belsőket használtunk , hogy csörögjenek. Erre is jó szorosan kell tekerni.
• Belül lehet fehér gyapjút használni, a külső színes részhez pedig elég nagyon vékonyan, fátyolszerűen használni a gyapjút, így igazán kiadós a sok-sok szín.
• Idővel javul az ember részideje :)
• A gyapjút semmiképp nem kreatív boltokban kell megvenni, mert ott horror áron adják pl. ehhez képest.

Ekkor készült a kulcstartóm is és bár még mindig szép és használom, lassan vágyom egy újra :)

Van egy ikeás függönyünk, amit direkt kerti árnyékolás céljából vettem jó pár éve leértékelve. Szoktunk belőle napvitorlát kifeszíteni, de itt épp alagútként szolgál. Lehet alatta kerékpározni, de akár olvasni, vagy simán heverészni is.

Tavaly festettünk először színes jégkockákkal. Akinek nem volt túl hideg, az nagyon élvezte :) Ételfestékes vizet használtam az elkészítéséhez és előző este tettem be a fagyasztóba. Kipróbáltuk a betonon is, de ott nem fogott, így maradt a papír.

Mikor elfogytak a jégkockák, felakasztottam száradni a kész művet, ami nagyon szép lett, így aztán ajándékot csomagoltunk a papírba.

Idén volt először terasz-maszatoló lábbal festés. A festék vízből, lisztből és ételfestékből készült (összefőztem) és természetesen mind elfogyott, mire már én is beálltam volna.

Szintén idén próbáltuk ki először az aszfaltkrétával festést. Festést, igen, nem tévedés. Ehhez a krétát kalapáccsal összetörtük egy zacskóban. (Na ez a legjobb az egészben, főleg, hogy még keverni is lehet a színeket, úgy, hogy gőzöd sincs, mi lesz a végeredmény.)

Aztán a port vízzel jól elkevertük. (Mi vagy nem voltunk elég türelmesek, vagy nem törtük eléggé apróra, mindenesetre darabos maradt, ez azonban senkit nem zavart.)

És már kész is, lehet vele festeni! Fehér falú házak előnyben. Érdekes, hogy mikor teljesen megszárad (mondjuk másnapra) egészen halvány lesz, de azt pl. nem tudom megmondani, mennyire könnyű lemosni, mert még nem próbáltuk. :)

Kevésbé volt sikeres egy másik fajta jéggel festős próbálkozásunk, de azért leírom: itt az összetört krétát megint elkevertem vízzel + egy kis ételfestéket is adtam hozzá, majd jégkrémes formában lefagyasztottam.

Rajzolni elég nehezen tudtunk vele, nem is látszott annyira, a darabkák meg - ahogy látszik is - összegyűltek a forma alján. Egyedül az volt érdekes, ahogy magukra hagyva olvadoztak és keveredtek a színek.

Logopédia

Életünkben meglehetősen központi helyet kap mostanság a logopédia. Miután (elég későn) rájöttem, hogy az óvodai fejlesztés nem sokat ér, gyorsan kerestünk egy logopédust és mellette igyekszünk itthon is minél többet gyakorolni (szinte minden nap leülünk 10-15 percre - ehhez van logopédia kártyánk a napirendben). Egy kedves ismerősömtől kaptam néhány ötletet arra is, hogyan lehet a nyelv és a száj izmait edzeni, ami igencsak ránk fér, így nem csak a saját logopédusunk által "rendelt" gyakorlatokat végezzük, de sokszor játszunk is ezt-azt. 

Pl. kis korongokat szívószállal felszippantva pakolunk be a dobozába. (A vastag hajlított szívószál vált be leginkább.)

Egy saját ötleteléssel elkészített speciális eszközzel mágneses lapocskákat, képeket pakolunk ugyanígy. A mágneses lapocskákhoz néhány vékony reklámmágnesre kisebb matricákat ragasztottam és e mentén szétvágtam őket.

Az eszköz egy parafadugóba csavart hosszabb csavar.

Van sok-sok képünk is, amiket az internetről gyűjtögettem össze, és amiken mindenféle hangot adó állat, jármű stb. szerepel. Ezzel úgy szoktunk játszani, hogy a két fiú szemben ül, egyiküknek mutatok egy képet, ő utánozza a hangját, a másik pedig (természetesen mindig) kitalálja, mi az, úgyhogy meg is kapja jutalmul a képet. (Nem logopédia, de még azt a csavart bele szoktam tenni a játékba, hogy a végén furfangos kérdésekkel kérem vissza a képeket, pl. "kérem azt, aminek patája van" és hasonlók. Sajnos már nem tudok elég nehezeket kérdezni :))

Szintén az internetről szedtem többféle arckifejezést ábrázoló képet. Az első félével az utánzáson túl úgy is szoktunk játszani, hogy egyik gyerek a zöld, másik a narancssárga sorozatot kapja, + mindenkinek van egy sima fehér lapra nyomtatott, nem szétvagdosott táblázata is (mint az alsó képen, csak ugyanezekkel az arcokkal), ahova a kis színes lapokat elhelyezi. Érthető, ugye? Egyszerűen egyezteti az egyformákat, ami amúgy ennél a sorozatnál nem is olyan egyszerű. De lehet simán párosítani, vagy természetesen mutogatni és a másik mutogatása alapján kitalálni is.

Megint játékos feladat a "kuglidöntés". Itt is van egy speciális eszköz, amit a szájukba véve lengetnek, és próbálják eldönteni vele a kuglinak befogott maradék ceruzavégeket.

Ez az eszköz: a gombos fele kerül az összezárt fogsor és az ajkak közé, a golyókkal pedig megy a döntés.

Nagy klasszikus (még én is ismertem) a ping-pong labda fújás. Szokták egymásnak is (az sokkal nehezebb), vagy kapuba.

Fújni mást is szoktunk, pl. vízzel feltölthető agyag madárkákat (vásárokban kapható), sípot, gyertyát (szívószállal), szappanbuborékot, vagy ilyen helyes pipákat:

Vannak evős feladataink is: kölesgolyót felcsipegetni a tányérról csak az ajkakkal, keresztbe a szájba tett ropit beügyeskedni, vagy összetejfölözött tányért (kivételesen) kinyalogatni.

Korábban már mutattam, hogy a logopédustól kapott feladatokat is igyekszünk vizuálisan megtámogatni. Én főleg Jákobon azt látom, hogy úgy tud leginkább koncentrálni, ha egyszerre csak egy feladat képét látja.

A napló

Az utolsó "nagy és hivatalos" autizmus specifikus eszköz, amiről még nem írtam, a napló. Nekünk is van, legalábbis Jákobnak.

A napló egy sima lapú kisebb, vagy nagyobb (nálunk A/5-ös) füzet, amibe fényképekkel, rajzokkal, szöveggel rögzítjük a nap eseményeit. Elsődleges célja, hogy segítse a gyereket abban, hogy másoknak meséljen arról, hogy mi történt vele. Az a gyerek, aki magától nem tudja felidézni a hétvége eseményeit az iskolában, óvodában, kezébe veheti a naplóját és abból mesélhet a társainak, nevelőinek, mit is csinált a családjával. A napló ily módon a pedagógusok és a szülők kommunikációját is segíti - legalábbis ideális esetben. Nem beszélő gyerekeknél pedig különösen fontos lenne, bár sajnos nem hinném, hogy mindenkinek van.

Naplót vezetni azonban, azt hiszem, akkor is érdemes, ha a gyermekünkkel foglalkozó pedagógusok nem nyitottak az ilyesmire, mert a gyereknek így is jó lehet visszanézni, lapozgatni, mi is történt vele, és könnyebben felidézi, vagy rögzíti az eseményeket.

Bár a napló elsődleges célja a "naplózás", ezen kívül is sok mindenre használható. Nálunk ezek kerülnek a naplóban:

• A napi történések képekkel és szöveggel rajzolva. "Tankönyv szerint" egy lapra egy kép, nálunk ennél jóval több.
• Ha egy-egy eseményt erősebb érzelem kísér (elestem, ajándékot kaptam stb.), mi mellé szoktuk rajzolni a mosolygós, sírós stb. arcot is. Egy időben ezt matricával csináltuk, akkor Jákobnak kellett kiválasztania több lehetőség közül az odaillő arcot. Így kapcsolódtunk az elmeolvasás tanításához. (l. kép)
• Nálunk a naplóba kerülnek a jutalommatricák is. (Pl. éjjel száraz volt a pelusom, szépen kifújtam az orrom stb.)
• A rajzok mellett sokszor kerül bele kinyomtatott fénykép, vagy kivágott kép is, ezt mindig az események hozzák magukkal.

A naplónk nem túl szép, persze a rajzok is amatőrök és néhol nagyon össze-vissza benyomást tesz, de jól használható és igen hasznos. Ilyen:

Találkoztam már olyannal, hogy a naplót az ÉN könyv részeként említik, ami nem véletlen. A határok nálunk is erősen összefolynak. Nagyobb eseményeket, nyaralást, kirándulást, óvodaváltást stb. az ÉN könyvben is rögzíteni szoktuk, de természetesen a naplóba is bekerülnek.

Kicsit mesélek még Áron idevágó segítségeiről, hiszen neki nincs naplója. Legalábbis általában. Merthogy most nyáron nyitottunk neki egyet, hogy szeptemberben könnyebb legyen mesélni a suliban, és hogy az emlékek sokáig megmaradjanak. Sajnos mivel nekem nincs időm, erőm két naplót írni (sokszor az az egy is sok), így aztán napi szinten ebbe sem kerülnek bejegyzések, de a főbb történéseket igyekszünk így-úgy rögzíteni. Áron nagyon szeret mindent, ami táblázat, így készítettem egy "ezt olvastam a nyáron"lapot, de van egy foghullató lap is, amibe a kiesések dátumait vezeti - ezt teljesen egyedül. Kerül majd bele egy naptár is, hogy mikor hol volt.

Ez a napló egyébként A/4-es különálló lapokból áll, amiket egy dossziéban tartunk és nyár végén fogunk összefűzni. Áron készített neki szép borítót is. Ebbe is ragasztunk majd fényképeket, de rajz és írás is készült már bele. 

Év közben Áron nagyon jól fejben tartja a napi történéseket, szerintem ebben egyáltalán nem marad el a kortársaitól, sőt! A nagyobb, fontosabb események pedig nála bekerülnek az ÉN könyvbe a szociális történetekkel együtt.

Láthatóvá tett hétköznapok

Az idei nyár újdonsága, hogy mindenféle történéseket lerajzolok. Előre. Olyan folyamatábra-szerűen. Ez a felkészülés új eszköze nálunk. Kettőt megmutatok, de több is volt. Az első "mese" akkor készült, mikor barackot szedni mentünk. Szóban sok lett volna ugyanis elmagyarázni, hogy először majd leszedjük, aztán hazahozzuk,, kimagozzuk, befőzzük... Így viszont az egyik legjobb nyári program lett belőle.

A második egy olyan délutáni program volt, amikor egy vendég kisfiú is volt nálunk, ráadásul valami új dolgot akartam kipróbálni velük: folyékony aszfaltkrétával való festés.

Mivel úgy tűnik, ez beválik, biztos lesz még belőle. Ha érdekesek születnek, megmutatom majd.