2013. szeptember 28., szombat

A X. Autism Europe Kongresszus Budapesten - kérdések, gondolatok

Abban a szerencsében volt részem, hogy az egész három napos konferencián részt vehettem, amiért igen hálás vagyok. Ritka és nagy alkalom volt ez, jubileumi (a 10. ilyen kongresszus és épp az AOSZ 25. szülinapi évében), ráadásul épp Budapesten és rekord számú (1000 fő feletti) résztvevővel...
Elég nagy meglepetés volt azonban, hogy az előadások között meglehetősen gyengék is voltak, de eljöttek igazi "nagyágyúk" is, olyanok, akiknek a nevét még én is ismerem, olvastam a könyveiket és egyáltalán! :) A rövidebb előadások között is lehetett gyöngyszemekre bukkanni, ha az embernek épp szerencséje volt, igaz, abban, hogy hova menjenek be (párhuzamosan 3-4 teremben zajlottak az események), úgy láttam, még a nálam nagyobb tudásúak is sokszor csak találgattak.
Én, a rutintalan konferencia-látogató meglepődtem azon is, hogy még a naaaagy előadások is csak 40-45 percesek voltak, a rövidebbek pedig alig 20 percesek. Ez gyakran okozott kapkodást az előadóban, ami nekem épp elég volt ahhoz, hogy ne értsem angolul, amit mondanak, és épp elég volt a tolmácsoknak is, hogy csak hebegve-habogva, ezt-azt kihagyva tudják követni az előadást. Sokszor tapasztaltam azt is, hogy ezekből a rövidre szabott prezentációkból épp a gyakorlat, a lényeg maradt ki, hogy akkor mit is csinálnak az adott helyen valójában. Elkelt volna kicsit több kép, videó és élmény. Jól lehetett lakni azonban bizonyíték alapú kutatások eredményeivel, táblázatokkal, számokkal, grafikonokkal.
Ennyi panaszkodás után azért elmondom azt is, hogy hallottam jó néhány remek előadást és sok-sok kérdés, gondolat merült fel bennem ezek kapcsán. (De hiszen ezért mentem! :)) Először azt terveztem, ezekről az előadásokról írok majd röviden néhány bekezdést itt a blogon, de végül inkább csak néhány kérdést, gondolatot, dilemmát hoztam vásárfiaként azoknak, akiket érdekel, és nem tudtak ott lenni. Fogadjátok szeretettel!


  • Theo Peeters elsősorban a szülők szerepét és szakértelmét hangsúlyozta, aztán rengeteg elgondolkodtató kérdést vetett fel: Mi az autizmus? Másfajta információ feldolgozás? Másfajta gondolkodás? Másfajta lét? Más kultúra? És ez a másképp gondolkodás nem jöhet jól nekünk? (vö: Temple Grandin és más tudósok, művészek) És mi a normalitás? Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, mi az? Akarnak vajon az autizmussal élők "normálisak" lenni? (Theo Peeters szerint Gunilla Gerland erre egyszer azt felelte, hogy igen, egy hétre szívesen kipróbálná, hogy milyen, de aztán kéri vissza az autizmusát.) Beszélhetünk gyógyításról? Állítólag Mike Stantonnak (remélem, jól írom, nem tudom, ki ő) egyszer azt mondta az autizmussal élő fia, hogy ő mindig autista lesz, és segítségre van szüksége, hogy ebbe belenőjön, de nem ahhoz, hogy kinőjön belőle.
  • Ros Blackburn, aki egy autizmussal élő felnőtt nő, és aki magával ragadó, lendületes és humoros előadást tartott, arra kért minket, hogy mindent, ami nekünk nyilvánvaló, mondjunk ki! Ő úgy fogalmazott, hogy a szabályokat könnyen megérti és be tudja tartani, de a "társadalmi ösztön" teljesen hiányzik belőle. (Példa: Egy vendégségben megkérte a vendéglátókat, mondjanak el neki minden szabályt, amit náluk be kell tartani, mert nem szeretne illetlenül viselkedni. Kedvesen és hosszan sorolták is neki, hogy le kell venni a cipőt, mikor belépünk, az asztalnál ülve kell enni stb. Amikor azonban felmászott az ablakpárkányra, hogy kinézzen, nem értették, miért teszi, pedig nem szerepelt a szabályok között, hogy ezt nem lehet.) Ros kéri, hogy ne mindent a magunk szemüvegén keresztül szemléljünk, hiszen ami nekünk egyértelmű, nem biztos, hogy másnak is az. Sok pozitívumot mesélt a saját szülei hozzáállásáról is, ami nekünk, szülőknek, azt hiszem, nagyon érdekes és mindenképp elgondolkodtató. Azt mondta pl, hogy az ő szülei soha nem azt nézték, amit tud, hanem azt, amit még nem és segítették abban, hogy megtanulhassa. Ha pedig végül sikerült, máris a következő tennivalót keresték. (Huszonvalahány éves volt, mire így, apró lépésenként végül megtanulta felhúzni az egész ágyneműjét, de ebédet főzni, vagy az utcán átkelni pl. a mai napig nem tud egyedül.) Dicsérte azt is, hogy az anyukája soha nem azt mondta neki, hogy legyen szociális, hanem, hogy viselkedjen szociálisan elfogadható módon.
  • Rita Jordan többek között arra hívta fel a figyelmünket, hogy ne teremtsünk mesterséges helyzeteket a szociális-kommunikációs fejlesztéshez, inkább valós dolgokat tanítsunk a maguk természetes közegében. (Hasonlót egyébként Sally Rogers is mondott a korai intervenció és az Early Start Denver Model nevű programjuk kapcsán.) Példaként azt mondta, hogy kivenni valakit a társas közegéből és úgy tanítani szociális viselkedést kicsit olyan, mint főzős műsort nézni, a nélkül, hogy valaha is főznénk. Ezzel összhangban az "autizmus barát" környezet létrehozását (vagy legalábbis huzamosabb ideig való fenntartását) sem tartja jó ötletnek, ami nekem azért erősen elgondolkodtató volt. Ami a segítségadás módjait illeti, azt hangsúlyozta, hogy az az igazi segítség, ha megtanítunk valakit valamire, nem az, ha átsegítjük a nehéz helyzeteken, a problémákon, hiszen akkor könnyen lehet, hogy hozzászokik a mi segítségünkhöz (promptfüggőség) és soha nem lesz igazán önálló.
  • Nagyon sok tekintet követéses vizsgálatról (is) szóló előadás volt a programban. Aki esetleg nem tudja, mi ez: azt figyelték meg, hogy az autizmussal élő csecsemőket már egészen korai életkorban (én 6 meg 7 hónapos kort hallottam most) ki lehet szűrni azzal, hogy műszeresen mérik, hogy egy.egy felvillanó képnek (legtöbbször álló, vagy mozgó arc, de van, hogy egy, vagy több tárgy) melyik részét nézik leginkább. Ebben ugyanis szignifikáns eltérés mutatkozik az ép csecsemőkhöz kepést. Van, ahol/ aki szerint már a nézésben is, van ahol/aki szerint inkább az agyi válaszban (Tony Charman remek előadását hallottam erről.). A kutatók hihetetlen fantáziával vizsgálják ezt mindenféle szituációkban, életkorban és képekkel. Bennem inkább az a kérdés merült fel, vajon mihez kezdenénk, ha ez a nagyon korai diagnózis általánossá válna és elterjedne. Szuperjó, hogy ilyen korán el lehet majd kezdeni a fejlesztést, de hol és hogyan?
  • Mössler Karin egy kivételesen egész gyakorlatias és két rövid, de nagyszerű videóval illusztrált előadást tartott a zeneterápiáról. (Szívem nagy fájdalma, hogy amennyire én látom, ez egy eléggé hanyagolt téma autizmus berkekben, legalábbis itthon.) A nagy kérdés, amit ő maga is felvetett, hogy a terápiás szobában elért nagyszerű eredményeket, vajon hogyan lehet átvinni a mindennapi élet színtereire.
  • Francesca Happé érdekes mondata volt, hogy mindannyian különbözünk, az autizmussal élők azonban kicsit jobban egyéniségek, hiszen mi, neurotipikusok megpróbálunk beilleszkedni a tömegbe.
  • Steven Degrieck a rutinok fontosságáról beszélt és azt kérte, hogy ne próbáljuk 100%-ig rugalmassá nevelni az autizmussal élőket, hiszen egyrészt mi magunk sem vagyunk mindenben rugalmasak (szeretünk pl. mindig ugyanoda ülni az előadóteremben), másrészt a rutinok hasznosak az életben (pl. nem kell minden alkalommal újra és újra átgondolnunk, hogyan fogunk elmosogatni). Két dolgot hangsúlyozott a jó rutinok kapcsán: azokat a megszokásokat erősítsük, melyek hosszú távon is fenntarthatóak és amelyek nem károsak az egyénre, vagy a környezetére. (Különösen fontosak a rutinok azoknál az alacsony kognitív szinten lévő egyéneknél, akik sem a képi kommunikációt, sem a tárgyas napirendet és folyamatábrát nem értik.)
  • Máshol is olvastam, hallottam már a konferencia előtt, de mint szülőknek nem árt alaposan az eszünkbe vésni (és másoknak is mondani minden fórumon), hogy a korai fejlesztés képes megváltoztatni az agy szerkezetét és ezáltal a viselkedést alapjaiban szociálisabbá tenni.
  • Az egyik utolsó előadást, amit hallottam, Nancy Minshew tartotta. Ekkora egyrészt már elég fáradt voltam, a tolmácsgépből is kiábrándultam és amúgy is nehéz volt az anyag, de amit értettem belőle, az mégis nagyon érdekes: Újabban az irányba folynak kutatások, hogy a tudottan (de még nem pontosan ismert módon) másképp működő agyat kívülről, a fejbőrön keresztül stimulálva érjünk el szerkezeti változásokat (szüntessük meg az autizmust?). Hm. Akkor vissza is érkeztük Theo Peeters kérdéseihez.
Jó hír, hogy azoknak az előadásoknak a diái, amelyek előadói ehhez hozzájárultak, felkerülnek majd a kongresszus honlapjára. És biztosan sokan mások is írnak majd beszámolót, ezeket a FaceBookon osztogatom majd szorgalmasan, de ha szeretnétek, itt is összegyűjtöm.

2013. szeptember 22., vasárnap

Autizmus specifikus környezet otthon

Sokszor hallani szakemberektől, mennyire nem ajánlják, hogy otthon a szülő fejlesztést végezzen. Persze kell azért foglalkozni a gyerekkel, autizmusban meg aztán különösen fontos, hogy a szülő is értse, mit miért és hogyan, de anya és apa azért csak maradjanak anya és apa. Hosszú távon semmiképp nem éri meg felcserélni, vagy keverni a szerepeket.
Egy korábbi kérdésre válaszolva azonban elmondom, én milyennek képzelem az autizmus specifikus otthoni környezetet. (Persze ez nem jelenti azt, hogy nálunk mindig mindenben ez érvényesül, de többnyire azért igyekszünk ;))


  • Figyelembe veszem a gyerekem szenzoros igényeit: Az autizmussal élő gyerekeknek többnyire vannak az átlagtól eltérő érzékeléssel kapcsolatos problémáik. Van, aki nehezen viseli a hangokat, más pont sokat ütöget és hangoskodik. Van, aki szeret dörgölőzni, van akinek ijesztő, ha megérintik. Van, aki szívesen nézeget érdekes színű, csillogó tárgyakat, van, akit zavar a fény. Van, aki pörög, van, aki ugrál, van, aki mindent megrág, van, aki nem eszik pirosat, vagy bizonyos állagú ételeket, esetleg sokszor panaszkodik arra, hogy büdös van, mikor más nem is érez semmit. Akad ezek között a "furcsa szokások" között olyan, amit muszáj korlátozni, de alapvetően azért segítenünk kell, hogy gyermekünk kiélhesse a szükségleteit. Ha ehhez egy csöndes kis zugra van szüksége, akkor azzal, ha takarókra, zörgő, vagy fényes tárgyakra, rágókára, akkor azzal. érdemes minden korlátozásnál átgondolni, hogy vajon az-e a nagyobb probléma, ha a gyerek a hóbortjának hódol (mondjuk ugrál az ágyon, vagy nyitogatja a fiókot), vagy az, ha a korlátozás miatt máshol éli ki a szükségleteit, esetleg feszültebb, nyűgösebb.
  • Korlátozom a verbális kommunikációt: Ez az, amiről tudjuk, hogy nehezen megy, hozzátartozik az autizmus diagnózishoz. Vagyis ha valakinek a kommunikációval nincs gondja, nem fog autizmus diagnózist kapni! Akkor is így van ez, ha a gyerek különben ügyes, okos és kifejezetten jól beszél. Lehet, hogy a szavak megértése is problémát okoz (ilyenkor segítenek a képek, vagy a tárgyak), de lehet, hogy csak a hanglejtés, vagy a mimika dekódolása nem megfelelő. Az én gyerekeim pl. jól beszélnek ugyan, de ha már sokan vagyunk, vagy túl gyors és ritkábban használt szavakkal megtűzdelt "felnőtt beszélgetést" folytatunk, akkor simán elvesznek. És ez nagyon frusztráló lehet - szoktak is szólni :) El tudom képzelni azt is, hogy egy gyerek megért és végrehajt bonyolult instrukciókat is, de ehhez az átlagnál sokkal több energiát használ, vagyis gyorsan elfárad, amitől persze nyűgös lesz és erősödhetnek a viselkedésproblémái. Segíthet tehát, ha nem olyankor állunk meg barátnős beszélgetéseket folytatni az utcán, mikor ő is ott van, vagy ha nem telefonálunk túl sokat ellette. Jó eséllyel az óvoda, iskola utáni délutánokat is célszerű csendesebbre szervezni. Mindenki a maga életéről és a maga gyerekéről kell kitapasztalja, hogy mi az, ami még belefér és mi az, ami neki segít.
  • Segítek neki tájékozódni térben és időben: Ez megint csak olyan probléma, ami mindenkit (de tényleg, még ha nem is látszik!) érint, vagyis sokszor áll másként jelentkező problémák hátterében. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy annak, aki autizmussal él, fontos a láthatóvá tett struktúra, a rendszer, a rendszeresség és - mint bárki másnak! - a kiszámíthatóság és az érthetőség. Ennek eszközei a napirendek, hetirendek, órarendek és társaik. Korábban sokat írtam már erről itt.
  • Láthatóvá teszem a szabályokat: Magam is sokszor meglepődöm azon, milyen sokat számít az, hogy valamit csak szavakkal kérek, vagy ha egy képpel próbálkozom. És nem azért, mert nem értik, csak a kép tovább látható, a tevékenység közben is folyamatosan figyelmeztet és egyébként is "szentírás". :) Érdemes kipróbálni, hogy a tiltott helyekre a lakásban kirakni egy-egy stop táblát, vagy áthúzott kezet (ne nyúlj hozzá!), esetleg annak a képét, amit lehet csinálni/ kérni/ játszani stb. Azt hiszem, ide tartozik az is, hogy a tárgyak (játékok, ruhák) helyét is praktikus jelölni felirattal, vagy képpel. Szabályos bejegyzés pl. ez, gyerekszoba berendezős ez.
  • Együtt felkészülünk a szokatlan, új, vagy ritka eseményekre: Sokaknak nehéz boldogulni egy olyan nem mindennapos helyzetben, mint amilyen egy vendégség, vagy egy mozi, vidámpark, étterem. Ilyenkor célszerű előre megbeszélni (interneten megnézni, lerajzolni, felírni), kik lesznek ott, meddig maradunk, mit fogunk csinálni, mik a szabályok. Mi így csináljuk a nyaralással.
  • Az elvárt viselkedést olyasmivel jutalmazom, ami neki jutalom: Talán a legnehezebb arra átállni (nekem biztosan), hogy egy gyereket külső jutalmakkal motiváljunk. Észre sem vesszük, hogy a szociálisan ép gyerekeknél (megint csak nem autizmus :)) is használunk jutalmakat: mosolyt, simogatást, dicséretet, elismerést, csoporthoz tartozást és hasonlókat. De a mi gyerekeink erre többé-kevésbé tesznek. Vagyis elkerülhetetlen, hogy valami mással pótoljuk. Ez lehet a jól megírt háziért ígért lego darab, a 2 perces csendben ülésért kapott együtt ugrálás, a kanál levesért bezsebelhető Túró Rudi, vagy az egész heti "szófogadás"-sal gyűjtögetett mozi és társai. Szintén írtam már róla itt.
  • Segítek neki megismerni önmagát: Autizmussal élők felnőttként gyakran számolnak be arról, hogy még a fizikai testük határainak megtalálása is problémát okozott, nem is beszélve arról, milyen nehéz önmagamat elhatárolni másoktól, ha kevés fogalmam van arról, hogy a többiek is érző, gondolkodó lények, ráadásul az érzelmeik, gondolataik különböznek az én érzelmeimtől és gondolataimtól. Szóval ha valaki autizmus-specifikus fejlesztést szeretne nyújtani egy gyereknek, akkor ezzel a problémával mindenképp foglalkoznia kell. van azonban egy olyan réteg is, amely csak otthon "végezhető", hiszen a családról, a családi viszonyokról, a család életéről szól. Az önismeret tanulásának persze nagyon sok módja van, de akad néhány autizmus-specifikus eszköz is. A napló, az én-könyv és a szociális történetek otthon is nagyon jól használhatóak.
Van egy (szerintem) nagyon jó könyv, bár sajnos csak angol nyelven elérhető. Nagyon közérthetően, sok rajzzal segít abban, mit hogyan csináljunk autizmussal élő gyermekünkkel. Tényleg olyan praktikus ötleteket tartalmaz, amikre lehet otthon figyelni. Nem fejlesztés, életforma :) És 4 különböző fejlettségi szinthez ad tanácsokat. More than words

2013. szeptember 20., péntek

Mit is fejlesztünk?

Mostanában, hogy van némi törvényi keverés azt illetően, hogy ki látja el a fogyatékos gyerekeket, központi téma a fejlesztés. Hogy ki fogja csinálni. Bennem azonban évek óta sokkal nagyobb kérdés az, hogy mit is fejleszt, aki fejleszt.

Egy saját történet: Nagyobbik fiam anno bekerült a többségi általános iskola első osztályába azzal a szóbeli megállapodással, hogy ott semmilyen fejlesztést nem fog kapni, azt majd megoldom én. Ez, azt hiszem, rendben is van, tudtam, hogy így lesz, és én akartam azt a sulit. Majd eltelt egy-két hét, mikor a napközis tanító néni magához hívott, hogy akkor kétszer viszi majd fejlesztésre a gyereket a fejlesztő pedagógus (utóbb kiderült, hogy gyógypedagógus) kora délután. Mire én, vagyis a problémás anyuka azt feleltem, hogy előbb szeretnék vele beszélni, hogy mit is fog fejleszteni. Merthogy szomorú tapasztalt, hogy az autizmushoz igen kevesen értenek, annak meg nem sok értelmét láttam, hogy a szabadidő terhére a fiam csak azért töltsön el két órát egy kis szobában a fejlesztővel, hogy hű meg ha legyen neki fejlesztés. Egy gyógypedagógus nyilván talál minden gyereken valami fejleszteni valót, de úgy gondoltam, az én gyerekemnek egyes egyedül szociális-kommunikációs fejlesztésre van szüksége és semmi másra. Rendes volt a gyógypedagógus, mert felhívott (később személyesen is találkoztunk és kiderült, hogy egy végtelenül szimpatikus valaki), hosszan beszélgettünk és kiderült, hogy bár nyilván dolgozott már autizmussal élő gyerekkel, de mikor ő végzett a főiskolán, még szó sem esett erről és érdemben nem is tanulta soha. Vagyis nem ért hozzá. Úgyhogy megállapodtunk, hogy mi így nem kérjük a fejlesztést, és én írok róla egy nyilatkozatot. A gyógypedagógus nagyon megértő és kedves volt, azóta is összefutunk néha a folyosón, vagy a portán és kellemesen elbeszélgetünk. (Idén az új rendszerben egy új gyógypedagógus jött, aki fiatal, de ő sem ért hozzá, megint nyilatkozom.)

Persze sokan mondják, hogy ott a TSMT, az Ayres, az alapozó torna, úszás, lovaglás és ezer féle klassz dolog, amik tényleg fontosak (konduktorként nyilván tudom, mennyit számít és hogy működik a mozgásfejlesztés), de AZ AUTIZMUS LÉNYEGI RÉSZÉT, a szociális-kommunikációs kompetenciákat, a viselkedésszervezést NEM ÉRINTIK! Hiába jár egy gyerek a lehető legjobb terápiára a lehető legjobb szakemberhez, ha az nem autizmus-specifikus, akkor nem segít megoldani a hétköznapi kommunikációs, viselkedéses, hangulati, étkezés-, vagy alvásproblémákat. És úgy látom, nagyon sok gyerek van, aki ugyan (papíron) kap valamifajta fejlesztést, de az nem az igazi. Ez az én nagy fájdalmam!

kép innen

Ezzel összefüggő másik nagy problémám, hogy a nem szakember szülők sokszor nem ismerik fel, mi autizmus-specifikus és mi nem, ill. nem tudják felmérni a gyereküket fejlesztő gyógypedagógus autizmus tudását sem. És ezzel bizony könnyű visszaélni.

UPDATE: Talán félreérthető volt, nem vagyok semmilyen mozgás ellen, sőt! A mozgás jó, hasznos, sok mindent fejleszt és nagyon kell! Csak autizmusban önmagában nem elég - szerintem.

2013. szeptember 5., csütörtök

A nagy iskolakeresés 1. rész

Áron fiam most lett 2. osztályos egy teljesen sima általános iskolában, ahol szerencsére várakozásainkat felülmúlóan is jól boldogul. Pedig neki sem volt könnyű kiválasztani a megfelelőt, mármint a lehetőségekhez képest a legjobbat - mert nagyon akadékoskodó, "problémás" és kritikus szülő vagyok ám. (Ráadásul magam is pedagógus, akinek autizmus nélkül is nagyon-nagyon sok elvi problémája van a jelenlegi oktatási rendszerrel. Az iskolai oktatással meg aztán pláne.)

De ez még csak laza bemelegítő kör volt, mert most jön, ami még nem volt, hogy Jákobnak is megfelelő helyet találnom. Mivel sokan járunk hasonló cipőben - hiszen az autizmussal élő gyerekek nevelés-oktatása még nagyon nem megoldott - ezért arra gondoltam, megosztom itt a kálváriánkat, hátha tudunk egymásnak segíteni.

Tehát akkor csapjunk bele!

Jákob ép értelmű, átlagos intelligenciájú az autizmusban viszonylag enyhén érintett kisfiú. Nagyon sokat és szívesen beszél (igaz, sok beszédhibával), közvetlen, együttműködő, szeret dolgozni és gyakorlatilag nincsenek viselkedésproblémái. Jelenleg öt éves, most lesz nagy csoportos az oviban. Mivel decemberben tölti majd a 6-ot elvileg visszafoghatnánk még egy évet, de most azt gondolom, nem tennénk jót vele. Nagyon motivált az iskolakezdésre, számolásban is megüti az életkorával elvárható szintet és sok betűt és szót felismer. És szívesen megválnánk már az ovitól is. Szóval ha minden terv szerint halad, és megtaláljuk a megfelelőt, akkor 2014-től ő is iskolás lesz.

És hogy milyen iskolát szeretnénk? Azt írom először, hogy milyet nem:


  • Semmiképp nem jön szóba az integráció (hiába ajánlgatják ezt az oviban). Jákob tipikusan egy olyan kisfiú, aki egyrészt elveszne egy nagy osztályban, másrészt kiváló céltáblája lenne mindenféle bántalmazásnak. Nem tudja magát megvédeni sem, de segítséget kérni sem, ha vészhelyzet van. És nem is érzi, mikor van az. Szóval ezt nem.
  • Kevés ugyan, de azét vannak autista osztályok, ide viszont amennyire én látom, a súlyosabban érintett gyerekek kerülnek, az "enyhéknek" nem indítanak külön. Sajnos. Tehát ez sem.
  • Szokás még a kisegítő iskolába való integráció mondjuk tanulásban akadályozott gyerekek közé. Ezzel az a bajom, hogy itt sem az intelligenciájának megfelelő tananyagot, sem az autizmusának megfelelő szemléletet nem kapná meg, viszont a szociálisan érettebb társai között éppúgy ki lenne téve egy lehetséges bántalmazásnak. (Egy fokkal azért jobb ez, mint egy sima suli, mert azt gondolom, a gyógypedagógusok között nagyobb eséllyel találok olyat, aki hajlandó "elmélyülni az autizmusban", mint a sima osztálytanítók körében.)
Eddig tehát nem sok. Ami viszont szempont:
  • Legyen autizmushoz értő a tanító (de tényleg, nem csak olyan "láttam már ilyet, dolgoztam már autistákkal" szinten).
  • Legyen kis létszámú a közösség.
  • Jó lenne, ha olyan sikerülne, ahol mód van részleges integrációra, de ez már az álom kategória.
  • Ne legyen messze. Tudom, erről álmodozni már afféle luxusnak számít a köreinkben, de én azt gondolom, hogy pusztán azért, mert a gyerekem valamilyen fogyatékossággal él, nincs jogom őt napi több órát utaztatni! Sőt, pont neki van szüksége arra, hogy az átlagnál is jobban spóroljunk az idejével, és olyasmire fordítsuk, ami neki fontos /hasznos /kellemes stb.
És akkor így merre indulunk? Gondolom, valahogy így:
Először azt tervezem, hogy adok egy esélyt a közelben fellelhető potenciális iskoláknak: Igen közel áll hozzám (és meggyőződésem, hogy az autizmussal élő gyerekeknél nagyon beválik) a Montessori módszer, szóval megkeresem majd a környék Montessori iskoláit. Aztán a mi körzetes iskolánk történetesen szegregáltan és integráltan is foglalkozik autista gyerekekkel, és bár az integrált részét már láttam (és brrrrr), azért a szegregáltat is megnézem majd. Ezzel persze várnom kell még pár hetet, mert kiröhögnek, ha az iskolakezdés idejében már a jövő tanévvel nyaggatom őket, de aztán nekiindulok.
Ha itt nem jutok semmire, megkérdezem majd az AOSZ és az Autizmus Alapítvány hozzáértőit, vagy bárki mást :)
És ha még mindig semmi, akkor villám sebesen elkezdek megszervezni egy kis létszámú osztályt hasonló gyerekeknek egy többségi iskolában. Van ötletem arra, hogy hol fogom kezdeni a kopogtatást, de azt nem tudom, mennyire lehetetlen, vagy esélyes vállalkozás az ilyesmi.

Nem tudom, hogy lesz még, de nagyon-nagyon szeretném, hogy ne kelljen túl nagy kompromisszumot kötnünk!

2013. szeptember 4., szerda

A figyelem fejlesztése és a színek

Azt hiszem, az idei év egyik sláger témája a munkahelyen a figyelem fejlesztése lesz, így most ehhez gyűjtök és készítek feladatokat és eszközöket. Nyugi, van egy csomó a fejemben és nem is mind asztalnál ülős, de most mégis két ilyet mutatok.
Nemrég többször is körbejárt a neten egy tojástartós ping-ponglabdás ötlet (ott a labdák fele volt csak befestve és különböző irányba voltak forgatva a képen), ennek készítettem el a bölcsis változatát: Egyrészt kisebb, hat darabos tojástartót használtam, másrészt itt csak a színeket kell megfelelő sorrendben másolni a mintáról. Most kivételesen nem a klasszikus 6 alapszínnel variáltam, így lett barna, rózsaszín és személyes kedvencem az arany is. (Igen, a kép nem túl fényes.)


A kezdőnél is kezdőbb változatban csak 3 golyó "játszik".


Kicsit bonyolultabb (főleg, ha a finommanipulációs kihívást is számítjuk) a gyöngyfűzés a miatt, hogy itt már tervezni kell, nem lehet össze-vissza haladni, ráadásul a végül majd jobbra kerülő gyöngyöt balról kell felhúzni. Nem is gondolnánk, mennyire nem egyszerű! (Hozzáteszem, ebben az életkorban előfordul, hogy már az is kihívás, ha 3, vagy 5 szabadon választott gyöngyöt kell úgy felhúzni, hogy közben nem hagyja abba és nem figyel másra.)