2014. december 18., csütörtök

Low cost akadálypálya

Egy időben nagyon sokat akadálypályáztunk itthon is a fiaimmal, mostanában azonban inkább a bölcsődében "élem ki magamat". Itt nagyon sok klassz eszköz van, de azért van terep a házi barkácsolásnak is. Kapható pl. méregdrágán bója+rúd készlet, de én most egy ilyet készítettem teljesen ingyen: lomtalanításnál találtam egy kupac rácsos ágyhoz való  rácsot, ezeket dugdostam bele kiürült joghurtos dobozokba. A dobozra kisollóval simán lehet lyukat vágni. Nem tudom, mennyire látszik a képen, de különböző magasságban vágtam a rudakat, így lehet egyre nehezedő pályát csinálni belőle. Ennek a hat akadálynak az elkészítése a joghurtos doboz fóliájának a leszedésével együtt sem nagyon volt több idő, mint 10 perc.



Ha valaki otthon szeretne akadálypályát készíteni a gyerekének, mert mondjuk a rossz idő miatt épp a lakásba szorultak egy napra, az alábbiakat ajánlom:
  • ágyról levett matracon lehet gurulni,bukfencezni, ugrálni
  • ha a szőnyeg alá plüss állatokat dugdosunk, az is érdekes, egyenetlen járásfelületet ad
  • lehet székre fel, a másik oldalon pedig lemászni
  • szék, vagy asztal alatt átbújni
  • két szék (vagy ágy, kanapé, bármi) közé kifeszített lepedő, takaró alatt átbújni
  • párnáról párnára lépni, vagy ugrani, csak itt figyeljünk, hogy a párna ne csúszhasson el (tegyük szőnyegre, vagy fektessünk alá valami csúszásgátlót)
  • keskeny ösvényt készíthetünk két partvisnyélből, vagy kötélből, de az is lehet feladat, hogy egy kacskaringós kötélen úgy menjenek végig, hogy egyik lábuk az egyik, másik a másik oldalon legyen
Ha az akadálypálya kezd túl könnyűvé válni, akkor lehet tapsra mozdulatlanná válni (szoborjáték), vagy hátra arcot csinálni, és úgy folytatni tovább.

2014. december 3., szerda

A kommunikáció tanítása autizmusban: a kezdetek

Gondolom, nem mondok új dolgot azzal, hogy a kommunikáció tanítása nem a beszéddel, de még csak nem is a kártyákkal kezdődik. És talán azzal sem, mennyire fontos (autizmusban ez a legfontosabb), hisz amíg valaki nem ért másokat,és nem tudja kifejezni, ő maga mit szeretne, addig semmi másról nem tudunk gondolkodni.
Először is tudnunk kell, hogy autizmusban (főleg) nem  a szavak kimondása (a száj, a hangszalagok stb. mozgatása) a nehéz, hanem annak megértése, hogy én a beszédemmel elérhetek valamit, befolyásolhatom mások viselkedését, és ettől nekem jó lesz. Ezen a vonalon kell tehát dolgoznunk.
Az első lépés mindig az, hogy megfigyeljük, mi az, amit már tud a gyerek. Szokta-e pl. a felnőtt kezét odahúzni tárgyakhoz? Hozza-e a kocsikulcsot, ha autózni akar. Nyújtja-e a karját, hogy vegyük fel? Ad-e valamilyen hangot, hogy magára vonja a figyelmünket? stb. Ha ez megvan, akkor először is örüljünk, hogy a gyerek már egy csomó mindent tud :)
Aztán jöhet a munka: Ha azt szeretném, hogy a kommunikáció lényegét megértse (l. fent), meg kell tanítanom, hogy ha átad (később majd mond) valamit, akkor azzal elérhet valamit, ami neki jó. Nagyon fontos rögtön az elején tanítani azt is, hogy a kommunikációhoz hozzátartozik, hogy a másikhoz "beszélek", nem csak úgy a levegőbe, mert akkor hiába van nekem a legvarázslatosabb szókincsem és kiejtésem, ha épp nincs ott senki, aki meghallja.
Tudjuk azt is, hogy autizmusban a láthatóvá tétel sokat szokott segíteni, a beszéd pedig tipikusan nem látszik, és gyors, és követhetetlen. Ezért találták ki azt a megközelítést, melyben a kommunikációt lelassítva, láthatóvá téve, és a másikhoz való kapcsolódást is segítve tárgyak (később majd képek) átadásával tanítják, tanítjuk.
Természetes helyzeteket érdemes provokálni elsőre: a gyereket a keze mozgatásával (beszéd nélkül!) segítjük, hogy átadja a tárgyat, amivel szeretne valamit. Ideális esetben ehhez két ember kell: egy, aki a gyerekkel szemben áll, ő a kommunikációs partner (várja a tárgyat kinyújtott tenyérrel, később a nélkül), a másik, aki teljes csendben hátulról segíti a gyereket a mozdulatban. Pl.: Ha meg akarjuk tanítani a gyereknek, hogy a cipője átadásával kérje a sétát (amiről egyébként tudjuk, hogy nagyon szeretné!), akkor amikor ezt valamilyen tőle megszokott módon jelzi (pl. elkezdi püfölni a bejárati ajtót, vagy lefekszik a földre), akkor valaki csendben segít neki felemelni a cipőt, míg a másik felnőtt már ott áll "ugrásra készen", hogy átvegye a tárgyat, utána pedig azonnal megerősíti a tárgy átadását: megdicséri a gyereket, és máris indulnak. Néhány (kinél több, kinél kevesebb) alkalom után a gyerek már tudni fogja, hogy nem kell ajtót csapkodnia, elég, ha odaadja a cipőt. Fontos, hogy eleinte minden alkalommal azonnal kapjon megerősítést, vagyis ha kell, napi 100x menjünk ki sétálni. :) (Az, hogy várni tudjon, vagy hogy megértse, hogy most nem lehet majd következő lépések.)
Ugyanez kedvenc játékkal (gyakran beválik a szappanbuborék, van, akinél a búgócsiga, felhúzós játék...) is tanítható: akkor húzom fel a játékot újra, miközben ott ülünk a szőnyegen, ha átadta a tárgyat. 

Mutatok egy kicsit már mesterségesebb, majdnem képes (igazából tárgyas) helyzetet is. Itt a gyerek kedvelt nasiját egy műanyag lapra ragasztottam, úgy, hogy látszódjon, de ne lehessen levenni, megenni. Ezt leteszem elé az asztalra. A kezembe fogok egy ugyanilyen nasit, és amikor a gyerek nyúlna érte, segítek (ideális esetben a másik felnőtt segít) neki, hogy átadja nekem az előtte lévő "kártyát". Ha a "kártya" (kommunikációs tárgy) megérkezett a tenyerembe, máris adom az igazi finomságot. Aztán visszaadom a kommunikációs tárgyat, és lehet újra kérni, amíg csak szeretné.



Néhány ugyanilyen nasis "kártya" (kis zacskóba tényleg bármi beletehető!):


Természetesen nem cél a beszéd kiküszöbölése, így az "akciót" minimális(!) beszéddel is kísérjük: amikor átadja a tárgyat, mondjuk annak a nevét, amit szeretne. (pl "Séta.") Semmi mást, hogy egyrészt ne kelljen kihámoznia a sok szövegből, hogy mi tartozik ide, másrészt ne kapcsolódjon össze a szituáció valami más mellékes szöveggel (pl. "Azt szeretnéd, hogy..."). 
Egy pillanatig ne gondolja senki azt sem, hogy a tárgy-, vagy képcserés kommunikáció hátráltatja a beszéd beindulását! Sőt! Ha a gyerek egyszer már érti, hogy mit is kell csinálni, mi a kommunikáció értelme (mások befolyásolása), sokkal könnyebben megjelennek a szavak is, ha egyébként erre képes. és mivel beszélni sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint tárgyakat, vagy képeket átadogatni, ezért aki csak teheti, az beszélni fog.

2014. december 1., hétfő

Szivárványos pálcikás

Egy játékot mutatok gyorsan, aztán hamarosan (most már tényleg!) jön majd rendes, autizmusos bejegyzés is :)
Tehát legutóbb egy szivárványos témájú pálcikás játék készült ajándékba ovisoknak, vagyis a velük foglalkozó nagyon kedves gyógypedagógusnak.
Így néz ki (az életben persze szebb a színe, de hát ez a vakus dolog nekem nem megy túl jól):




Most ugyan nem az én dolgom lesz kitalálni, mit is játsszanak vele, de azért íme néhány ötlet (nehézségi sorrendben), hátha valaki hasonlót készítene:
  • Legegyszerűbb az előre beszurkált pálcikák kiszedegetése és tálba (esetleg szűkebb nyakú palackba) pakolása, ezzel már egész kicsik is boldogulnak.
  • Következő lépés, ha a gyerek maga teszi be a helyére a pálcikákat. Először csak pár darabot, aztán egyre többet, egyelőre a nélkül, hogy a színekre figyelnie kéne.
  • Lehet színek szerint is bedugdosni.
  • Lehet váltva dugdosni (szerepcserével): "Egyet te, egyet én." Ezt is lehet közös tálból, vagy mindenki a sajátjából. Itt már kell tudni egy kicsit várni és a másikra figyelni.
  • Több gyerekkel ugyanez, minél többen vannak, annál nehezebb a várakozás.
  • Ha a cél a kommunikáció fejlesztése, olyat is lehet csinálni, hogy valaki az egyik, valaki a másik színű pálcikákat gyűjti (dugdossa be), és akkor egyenként mutatjuk fel a pálcikákat és megkérdezzünk, hogy "Ki kéri?" és várjuk a választ, hogy "Én." Itt már a saját színemen kívül (mondjuk enyém a lila, kék, zöld) arra is kell figyelnem, amit felmutatnak, és jókor kell tudni szólni (mondjuk nem a pirosnál). Ha ezzel a formulával már jól megy, variálhatjuk a kérdést is: "Kié?" (Enyém.) "Ki szeretné?" Kinél van? (Nálam.) stb.
  • Talán legnehezebb a dobókockás társasjáték, ami szintén többféle variációban játszható. Pl: felváltva dobunk és a közös tálból dugdossuk be a pálcikákat a helyükre. Ilyenkor nincs nyertes, egy csapat vagyunk, csak arra figyelünk, van-e még az adott színből (és persze egymásra). Egy másik változatban szétosztjuk a pálcikákat és mindenki a sajátját dugdossa stb.