Babi vetette fel egyik hozzászólásában, hogy milyen nehezen megy oda egy sérült gyerek szülőjéhez. Hogy fél, nehogy udvariatlan legyen, nem tud kérdezni stb. Ezen azóta is sokat gondolkodom. Én kifejezetten szeretem, ha valaki kérdez tőlem a fiaimról, vagy akár az autizmusról. Figyelmes dolognak tartom. Jó érzés, hogy nem fél tőlünk, hogy törődik velünk. Valahogy a normalitás része, ha valamiről lehet beszélni.
Nemrég olvastam ezt a bejegyzést az Autizmusmeséken, és azzal szembesültem, hogy ezzel nem vagyok egyedül!
Valahogy amikor ezen gondolkodom, mindig az jut eszembe, hogy azok a szülők, akik sérült gyereket nevelnek semmiben nem mások, mint a többi szülő. Sosem kérték, sosem kívánták ezt az élethelyzetet, csak belecsöppentek. És jó eséllyel éppolyan új és ismeretlen volt nekik az egész mint bárki másnak.
Szóval ha szabad tanácsot adnom, mikor tanácstalanok vagytok, akkor először közeledjetek úgy a fogyatékos gyerek szülőjéhez, mintha csak egy bármilyen másik szülő lenne. Akivel lehet beszélgetni legalábbis az időjárásról, a főzésről, a bevásárlásról és hasonlókról. Aztán jöhet a gyerek csinos ruhája, kedves mosolya, szép szeme. "Milyen jókedvűnek tűnik ma!" és hasonló sablonok.
És ez persze még mind csak a forró kása kerülgetése, de egyre közelítve szerintem a kevésbé bátrak is meg fogják tudni kérdezni, amire kíváncsiak. Na jó, adok konkrét tippet: Szerintem többnyire lehet kezdeni az óvoda, iskola kérdésével (jár-e, miért oda), aztán azzal, hogy mi a probléma, mikor vették észre, nehéz volt-e elfogadni stb.
És igen, vannak olyan kérdések, amik kevésbé esnek jól, de én ezeknek is örülni szoktam, mert legalább kérdeznek. Az meg a mi (= fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülők) dolgunk, hogy a saját rossz érzéseinken dolgozzunk. :)
Úgyhogy hajrá!
Szóval ha szabad tanácsot adnom, mikor tanácstalanok vagytok, akkor először közeledjetek úgy a fogyatékos gyerek szülőjéhez, mintha csak egy bármilyen másik szülő lenne. Akivel lehet beszélgetni legalábbis az időjárásról, a főzésről, a bevásárlásról és hasonlókról. Aztán jöhet a gyerek csinos ruhája, kedves mosolya, szép szeme. "Milyen jókedvűnek tűnik ma!" és hasonló sablonok.
És ez persze még mind csak a forró kása kerülgetése, de egyre közelítve szerintem a kevésbé bátrak is meg fogják tudni kérdezni, amire kíváncsiak. Na jó, adok konkrét tippet: Szerintem többnyire lehet kezdeni az óvoda, iskola kérdésével (jár-e, miért oda), aztán azzal, hogy mi a probléma, mikor vették észre, nehéz volt-e elfogadni stb.
És igen, vannak olyan kérdések, amik kevésbé esnek jól, de én ezeknek is örülni szoktam, mert legalább kérdeznek. Az meg a mi (= fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülők) dolgunk, hogy a saját rossz érzéseinken dolgozzunk. :)
Úgyhogy hajrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése