Meg kell mondani, hogy autista? - 5 érv a mellett, hogy igen

Sokan gondolják, még szülők között is, hogy a gyerek diagnózisát el kell titkolni, hiszen "címke" nélkül jobb óvodát, iskolát stb. választhatnak, nem kell átutazni a várost, nincs megbélyegzés, nem néz csúnyán a nagymama stb. Persze nem kétlem, hogy vannak helyzetek, amikor ez az egyedüli célravezető megoldás, de azt is gondolom, hogy elég sok érv szól a diagnózis mellett ahhoz, hogy erősen elgondolkodjunk:

1. Közhely, de igaz, hogy az autista gyerek nem csak a heti 1-2 fejlesztésen autista, hanem a nap 24 órájában, egy héten 7 nap. És ahogy a szemüveges gyerekre sem csak néha tesszük fel a szemüveget, neki is szüksége van a folyamatos szakszerű segítségre, segédeszközökre stb.
2. Ha egy gyerekről az óvodában/ iskolában nem tudják, hogy autista, automatikusan az átlagra szabott elvárásokhoz mérik majd őt, amiknek olykor egészen biztosan nem fog tudni megfelelni. Vagyis a diagnózis eltitkolásával a saját gyerekünknek generálunk kudarcokat az életben.
3. Sokan panaszkodunk, hogy nincs az autista gyereknek megfelelő ellátás, de ha nem jelennek meg a "rendszerben" az autizmus diagnózisok (mert ha diagnózisért még csak-csak el is megyünk, de a Szakértői Bizottsághoz már kevésbé), vagyis nem látszik, hogy egy-egy településen, kerületben milyen nagy számú ellátatlan gyerek él, akkor nincs nyomás a fenntartókon, hogy a megfelelő ellátást megszervezzék. Minek kéne oda több autista gyerekeket integráló intézmény, ahol szemmel láthatóan alig van autista gyerek?
4. Ha a diagnózist eltitkoljuk, azt kétféleképpen kommunikálhatjuk a saját autista gyerekünk felé: Vagy neki sem mondjuk meg, vagyis hazudunk neki, vagy neki megmondjuk, de arra kérjük, ő ne mondja meg másnak, vagyis hazudjon. Egyik sem jobb. Ez persze nem biztos, hogy egy 3-4 éves gyereknél égető problémának tűnik, de később egészen biztosan az lesz.
5. Ha az autizmussal élő gyerekek szüleit megkérdezzük, mit kívánnának hosszú távon a gyereküknek, többnyire azt válaszolják, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőtt életet. Nem nehéz belátni, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott élethez kell némi önbizalom és önelfogadás. Hogyan várhatom azonban a gyerekemtől azt, hogy saját magát az autizmusával együtt elfogadja, ha egyszer én magam sem fogadom el, letagadom a diagnózist? Milyen értéket, elvárást közvetítek így felé?