A szociális történetekről írtam már korábban itt. Mi elég sokat használjuk ezeket, egyrészt arra, hogy felkészüljünk új, ismeretlen szituációkra, másrészt arra, hogy felmerülő nehézségeket tegyünk a helyére vele.
Az előbbire példa, mikor orvoshoz, vagy valamilyen vizsgálatra megyünk. Írtam múltkor a Szakértői Bizottság vizsgálatáról, arra egy ilyennel készültünk:
Harmonika alakban összehajtogatható, rajta van, mikor mi fog történni, és a végén az is, mi lesz a jutalom, ha mindezt kibírjuk :)
Hasonló készült már korábban, mikor orvoshoz mentünk, és várható volt, hogy hosszan kell várakozni (kellett), plusz azt is meg kell még hallgatni türelmesen, amíg Anya a doktor nénivel megbeszéli a dolgokat. Jelentem, jól ment.
Hasonló készült már a logopédiai foglalkozáshoz is, Jákob kifejezetten szereti ezeket, és utána tényleg jobban megy az egy helyben ülés, vagy bármi más. Nálunk általában nincs gond ezzel, de ünnepekre való felkészülésben is nagy segítség lehet.
A viselkedéses, tanítós kategóriában legújabb könyvünk (ugyanaz a könyv-szerű kivitelezés, mint korábban) a köszönésről szól. Ennek kicsit módosítva (a neveinket kivéve, pedig úgy jobb volt :)) ideírom a szövegét, hátha valakinek segítség:
Minden gyerek tudja, hogy ha találkozik valakivel, illik köszönni. Ez
udvarias dolog.
Amikor egy másik gyerekkel találkozunk, úgy köszönünk neki, hogy „Szia!”
Amikor több gyerek is ott van, bátran, hangosan azt
mondjuk nekik, hogy „Sziasztok!”
Felnőtteknek pedig azt, hogy „Jó napot kívánok!”
Amikor reggel megérkezünk az óvodába, így köszönünk: „Jó
reggelt! Sziasztok!”
Néha, amikor köszönni kell, az ember furcsán érzi magát, nem
tudja, mit tegyen. Zavarban van. Ez normális. Ilyenkor odabújhat Apához, vagy Anyához,
vagy megfoghatja a kezüket és úgy köszön.
Ha Anya, vagy Apa megérkezik az oviba, a kisgyerek öleléssel, vagy
puszival üdvözölheti őket. Családtagok között így szokás.
A barátjával, testvérével kezet is foghat. Ez nagyfiús dolog.
Ha az ember valakinek köszönni szeretne, de ő épp nem figyel, megérintheti
a karját, vagy a vállát.
Mások szeretik, ha köszönünk nekik, ettől jobban érzik
magukat.
Sokaktól hallom, hogy azért nem készítenek maguk vizuális segítséget a gyereküknek, mert nem tudnak rajzolni. Szóval (nem először :)) megmutatom, hogy én mennyire "tudok". (A fenti pálcikaembereset már ne is említsük!) De elég ennyi!
Amikor valamiről szociális történetet akarok írni, általában úgy kezdem, hogy elkezdek keresgélni a neten. Angolul tudók előnyben! Rengeteg történet van fent készen, de persze soha sincs egyik sem pont ránk szabva, így egy papíron szoktam összegyűjteni, mik a használható ötletek, plusz a magam gondolatai, és ebből próbálok valami nagyon egyszerű, logikusan felépített dolgot összerakni.
A könyvkészítésről írtam korábban, de van, hogy egy sima A/4-es lapra kerülnek a mondatok egymás alá (mellettük a rajz), vagy egy összehajtható papírcsíkra rajzolok, ahogy fent is látható.
Az eredmény általában nem azonnali, sokszor elolvassuk a történeteket, és szép lassan épülnek be a gyerekeim viselkedésébe. De beépülnek. És általában csak az első olvasást kell nekem "szerveznem", utána már kérik, hozzák, később újra és újra előveszik. (Egyszer azért volt olyan, hogy egy annyira érzékeny pontra tapintottam, hogy a fiam hallani sem akart ezzel kapcsolatban semmiről.)
Néhány történetet összeszedegettem a netről, ami mutatja, mi mindent lehet:
"Együtt játszani" innen.
"Ha mérges vagyok, nem ütöm meg Anyát" innen
"Jelentkezés" innen
És lehet fotós is: "Osztozkodni egy játékon" innen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése