Felezős játékok

Két szép játékot készítettem mostanában (többek között) a bölcsiseimnek. Mindkettőnél félbevágott képek összeillesztése a feladat, amit (nem csak) az autista gyerekek miatt strukturált* (magyarázat nélkül is könnyen értelmező, rendezett) módon készítettem elő: a kis képek egyik darabja egy A/4-es lapra van felragasztva (oldalanként nyolc kis kép), ehhez kell illeszteni a képek másik felét.

Az egyik lap pillangós, ehhez a képeket egy kedves gyógypedagógus kollégától kaptam. Egyik oldalán mindig a pillangók bal fele van felragasztva, és ehhez keresi a gyerek a jobb felet.

A másik oldalon már össze vissza vannak az oldalak, de ugyanúgy a kiegészítő részt kell megtalálni.

A másik játék is teljesen hasonló, ehhez a képeket innen töltöttem le. (Látható, hogy itt másképp használják, külön álló darabokkal.) Itt is először a jobb oldali párokat kell keresni.

A másik oldalon pedig a jobbat és a balt keverve. 

Gondolom, nem árulok el titkot, hogy vannak gyerekek, akiknek ez a feladat azért már nem túl megerőltető. Hogy mitől lesz mégis az? Pl. ha kommunikációs játékot csinálunk belőle! :) Mondjuk ilyeneket:

• Egy-egy darabra "véletlenül" rátámaszkodom, amit neki el kell kérnie. ("Kérem!" szóban, gesztussal képpel, gyerektől függ)
• Olyan darabot nyújtok felé, aminek nincs ott a párja, így vissza kell utasítania ("Nem kérem!" szóban, gesztussal, vagy képpel)
• Minden egyes darabot el kell kérnie, tehát meg kell fogalmaznia, épp melyiket szeretné. ("Kérem ennek a párját!" vagy "Kérem azt, amelyiknek narancssárga a közepe!" stb.)
• Legizgalmasabb, ha két gyerekkel játsszuk (nem véletlenül van belőle két fajta ;)), és így amikor felmutatok egy darabot, és megkérdezem, hogy ki kéri, mindig annak a gyereknek kell felelnie, akinél az a tábla (a körös, vagy a pillangós) van. Ha egy bizonyos kérdéssel már megy ("Ki kéri?"), lehet variálni a kérdéseket is ("Kié?" vagy "Kinél van?")

És nyilván végtelen még a lehetőségek száma :)

*Hasonló játékoknál lehet még azzal is segíteni, hogy a hiányzó fél helyét megrajzoljuk, ill. tépőzárral is szokták segíteni a rögzítést. Az én mostani bölcsiseim, úgy tűnik, boldogulnak e nélkül is, de azért készen állok, még szükség lehet rá.

Hogyan tegyük könnyebbé a reggeleket? - 10 autizmus barát megoldás

A bejegyzést részben ez az írás inspirálta. A képek egy része is innen való.

Minden családban, ahol kisgyerekek vannak gondot okoz, hogy mindenki épp időben készüljön el. És sokak életét megkeseríti, ha reggel veszekedni kell, hogy mindenki tegye a dolgát, vagy ha otthon maradnak a fontos dolgok. Különösen így van ez, ha autista gyermekünk is velünk tart, hiszen nekik többnyire nem könnyű a reggeli teendők megszervezése, ill. az idő beosztása.

Íme tehát néhány tipp, amely segítségünkre lehet:

1. Természetesen itt is, mint mindig a legfontosabb, amit tennünk kell, hogy minél több dolgot előre jelzünk a gyereknek. Ha egyébként nem is használunk vizuális napirendet, reggelre akkor is érdemes készítenünk legalább egy ellenőrző listát. Ez a gyerek megértési szintjétől (szimbólumszintjétől) függően lehet tárgyas, képes, vagy szöveges is. Angolul rengeteg példát találni a neten (morning routine), ez a pipálós verzió pl. innen való. Nagyobbaknak az óra állását is mellé rajzolhatjuk, vagy írhatjuk.

2. A fent említett bejegyzés ötlete, hogy zenét is használhatunk, hogy a gyerek tudja, hol tartunk. Ehhez persze az kell, hogy megtanulja, melyik kedvenc szám végére hol kell tartani. Nem baj, ha ezt is megtámogatjuk képekkel, tárgyakkal.

3. Az egyes megcsinálni-valókra szánt időt órával is jelezhetjük. Ez lehet felhúzható konyhai óra, vagy homokóra is. Néha tényleg csodát tesz!

4.  Az egyes részfeladatok elvégzését (öltözés, fogmosás stb.) folyamatábrákkal segíthetjük, ez növeli a gyerek önállóságát és több időt hagy nekünk. Ilyet sokat mutattam már a blogon, van pl. itt és itt.

5. A ruhákat akár egy hétre előre is kikészíthetjük (ez így kicsit hetirendként is működik), akár a gyerekkel együtt is.

6. Autizmusban sokszor nagyon jól jön, ha valami jutalmat ígérünk az elvégzett munkáért cserébe. Fogmosás utánra, ha lehet, nem ajánlanék nasit, de lehet pl. játékidő, egy rövid mese, vagy (ha nekünk belefér) valami kedvelt közös tevékenység, csikizés stb. Fontos, hogy ezt is vizuálisan előre jelezzük, tehát legyen valamilyen "ha ezt mind megcsináltam, akkor..." jelzés képes formában, vagy akár tárgyakkal (utóbbit úgy, hogy pl. egymás mellé tesszük a polcon a poharat, a ruhákat, a fogkefét, majd a sor végére a távirányítót és ha kell, segítünk sorban elvenni, és csinálni, ami következik). Fontos, hogy amit beígértünk, azt kapja is meg a gyerek, ne maradjon el, mert mondjuk már nincs rá idő!

7. Ha gondot okoz, hogy a gyerek nem akar felkelni, vagy épp túl korán kel fel, jelezhetjük neki az időt hanggal (valami zene), vagy fénnyel (pl. az éjszakai fény lekapcsolásával). Ezeket egy időkapcsoló segítségével (amit a konnektorba tudunk dugni, és ebbe dugjuk a CD, vagy a lámpa zsinórját) akár automatikussá is tehetjük. Segítség lehet, ha pl. hétvégén nem szeretnénk, hogy már hajnalban felkeljen. Így megtanítható, hogy csak akkor kelünk fel, ha megszólal a zene/ elalszik a lámpa.

8. Hogy semmi ne maradjon otthon kis cetlikkel, vagy akár rajzos formában is készíthetünk emlékeztetőt a kijárathoz. Az első kép innen, a másikat sajnos nem tudom.

9. Ha az előszobában minden családtagnak van egy külön kis rekesze/ doboza,/ fiókja/ akasztója, akkor oda lehet készíteni mindent előre, kevesebb az esély, hogy valami otthon marad.

10. Mindig keressünk valami örömet a reggelbe. Ahogy mi is, a gyerekek is akkor készülődnek szívesen, ha van miért. A hetirendben, napirendben előre jelezhetjük, mi minden klassz dolog vár ma ránk. :) 

Hangerő szabályzó

A kisebbik fiamnak nem mindig könnyű eltalálni, mikor milyen hangerővel kéne beszélni. Ez nem mai probléma, csak néha nehezebbé válik vele az élet, és akkor nekibuzdulunk. Most viszont már volt olyan szerencsénk (hurrá új iskola!), hogy a gyógypedagógusa is segített a megoldáskeresésben.

Készített neki egy szociális történetet, ami arról szól, hogy hol milyen hangerővel kell beszélni az 1-5-ig skálán. Az egyes hangerőkhöz így nevek, számok és színek is tartoznak. Bent az iskolában bevezettek egy hangerőszabályzót is, ami állítólag a tanítási órákon is jól működik.

Szóval mi már csak ehhez a bent működő rendszerhez tettük hozzá az itthoni felét: A szociális történetet megkaptam a gyógypedagógustól és kicsit átírtam az itthoni helyzetekre. És készítettem egy kicsi hangerőszabályzót is a megadott színekkel. Kivételesen szinte semmi technika: ceruza, vonalzó, színes és filctoll. Laminálás, jancsiszeg, nyíl papírból.

Ismerve az eszközök eltűnési hajlandóságát rögtön kettőt csináltam, az egyiknek klassz kis mágnes is került a hátuljára - na, ez az, ami már másnap nem volt meg :)

A fiam szereti, mindenhova viszi, figyeli, számon tartja, ki épp hogy beszél, ill. próbálgatja (velünk is bemutattatja) az adott hangerőket. Szóval szerintem sínen vagyunk, bár még hosszú az út. :)

Színes játékok

Hoztam néhány aktuális kedvenc játékot (és ígérem, hamarosan lesznek autizmusos eszközök is, van pár a tarsolyban :))

Az egyik talán már szerepelt is: a saját gyerekemnek varrta a nagymamája azt a nagyon klassz színes kört (főleg thermo anyagból van), ami most újra szerephez jutott a bölcsődei fejlesztéseken. És igen, van olyan három éves gyerekem, aki szívesen szétválogatja ezt a tengernyi sok kis ömlesztett mütyürt, akár egymás után többször is. Pedig mivel még nem beszél, sokan nem is gondolnák róla. Szerintem ügyes :) 

A másik a hipermarketekben gyűjthető kis matricák egy kreatív felhasználási módja: szintén van, aki szívesen bíbelődik vele.

Itt fekete és piros téglalapokat rajzoltam (színeztem), minden színt a megfelelő helyre kell ragasztani (két elemű ritmikus sor, ha így tetszik).

Itt már nem csak két szín van.

Persze színek nélkül is lehet, ha csak az a feladat, hogy minden körre/téglalapra egy matrica kerüljön.

És akiről meg közben derül ki, hogy valamiért ódzkodik a matricáktól (ilyen is van :)), az színez. De milyen jól! 

Nagyobbaknak való klassz matricás játékok itt.

Szakdolgozatot írok bölcsődés korú SNI gyermekek körüli felnőttek kommunikációjáról :)

Update: Köszönöm mindenkinek, aki kitöltötte! Többen már ne tegyék, már dolgozom az eredményekkel! :)

Kedves erre járó!

Gyógypedagógus szakvizsga képzésen írom épp a szakdolgozatom, ehhez készült az alábbi három kérdőív. Kérem, akire  illik a leírás, és teheti, segítsen nekem egy kitöltéssel!

Bölcsődébe járó SNI gyermeket nevelő szülők itt.
Bölcsődébe járó SNI gyermeket gondozó kisgyermeknevelők itt.
Bölcsődébe járó SNI gyermekek fejlesztő szakemberei itt.

Nagy-nagy köszönet érte!

Tárgyas-képes napirend részlet

Ne gondoljunk nagy dologra, de azért mutatom, mert ritkán van ilyesmi a blogon.

Tehát: Van egy kisgyerek, aki hozzám jár fejlesztésre. Érti a képeket is (pontosabban ismert dolgokat fotóról felismer), nemrég kezdett kommunikációs kártyákat használni, de mikor elkezdtem neki bevezetni a  vizuális napirend használatát a fejlesztések alkalmával, úgy éreztem, mégis ez a félig tárgyas verzió lesz a nyerő. Egyelőre tanuljuk.

Elmesélem, mit látunk a képen: 

• Felül természetesen a gyerek fényképe és neve szerepel, ebbe kicsit beleradíroztam a fotón :)
• Alatta egy fésű jelzi, hogy ez az első dolgunk: egészen pontosan ezzel a fésűvel fésülködünk meg a tükörnél, majd egy kis tálba tesszük (pont nem látszik a képen, a napirend alatt van).
• Utána gyöngyfűzés következik, a napirendről levett gyöngyöt a játék idejére a gyöngyös doboz oldalára rögzítjük tépőzárral, majd ezt is a kis tálba tesszük. (Itt sokféle más dolgot is játszhatunk, a fa kocka, Pötyi, Tüsi, buborékfújó stb. játékok, vagy rajzoláshoz a ceruza ugyanígy tárggyal jelezhető - bár van aminek ő már pont ismeri a képét.)
• A következő tevékenységet egy kép jelzi, egész pontosan a kommunikációs füzetének a fotója: itt szabad játék következik, azt választ, amit szeretne. Amikor vége, akkor a kép is a tálba kerül.
• A foglalkozás végén mindig elfújjuk a gyertyát ezt jelzi a gyufásdoboz. Szakmailag nem túl didaktikus, de ez már nem kerül a dobozba, mert a gyertyagyújtáshoz elveszem, majd a gyertyával együtt beteszem a szekrénybe. Korábban kialakult, stabilan működő rutin, hogy ez alatt ő kidobja a használt gyufát, majd máris húzza a cipőjét és indulunk vissza a csoportba - mivel ez mindig így van, ezért nem éreztem, hogy ezt külön jeleznem kéne.

Mindent képekben

Azért is szeretem a vizuális segítségeket, mert kiváltja a százszorelmondást és a harcokat, miszerint "Nem akarok arcot mosni!" "De muszáj, gyere segítek!" "De akkor sem!" "De meg kell mosni, úgy leszel szép, tiszta gyerek. Gyere már!"stb. És ezen a mai napig újra és újra meg tudok lepődni és tudok neki örülni. Hogy ugye küzdünk, küzdünk, aztán egyszer csak megelégelem, képeket keresek, kinyomtatjuk, lamináljuk, kirakjuk és tádáááám, működik :) (Persze rá kell szánni némi időt, míg az ember megcsinálja, de azért napi két stresszmentes fogmosással elég hamar megtérül ez is :))

És azért is szeretem a vizuális segítségeket, mert így nem csak nekem szebb a világ, de ő is önállóbb. Nagyon fontos!

* Még a csap elzárását lehet, hogy bele kell tennem, mintha az egyelőre kimaradna :)

Autizmus barát program élményeink

Két nagyon jól szervezett programon is részt vettünk az utóbbi időben. A személyes élményeken túl mindkettőnél érdekesség, hogy kifejezetten autizmus barát volt a szervezés. Hogy mitől is? Elmesélem:

Az első egy csokoládé készítő délelőtt volt a Kockacsoki műhelyében, ahova  kettő közül csak az egyik gyerekemet vittem, a másik ugyanis nem szereti a csokit (igen, van ilyen :)).

Ahogy megérkezett a társaság (összesen csak 5 gyerek volt), mindenki kapott egy összefűzött feladatlapot/naplót, amiben együtt átnéztük (ki is volt írva, rajzolva nagyban is) a délután napirendjét, megismerkedtünk a hellyel, a segítő felnőttekkel. 

Ezután mindenki kötényt kötött, sapkát kapott, és némi útmutatás és kóstolgatás után munkához is láttak: egyenként készítettek és díszítettek csokit, türelmesen megvárták és nézték egymást (többnyire).

Ilyen szépségek kerültek a hűtőbe:

 

Amíg vártuk, hogy megdermedjen a csoki, naplóztunk: mindenki rajzolt, írt kedvére. (Mire hazaértünk, már vártak minket az ott készült fotók, ezeknek is volt hely a naplóban.)

Aztán jött még egy kis marcipán golyó gömbölyítés, nyalakodás, szülőknek, tesóknak finomság készítés. (Mondjuk nem voltunk túl éhesek az ebédnél aznap. :))

Végül egy nagy közös asztalnál szépen be is csomagolták a csokit. 

Összességében nagyon kellemes, csendes, családias és figyelmes volt a hangulat, a fiam nagyon jól érezte magát, azóta is büszkén kínálgatja a csokiját (hihetetlen, hogy még van belőle, de ő ilyen beosztós fajta, nem tudom, hol tanulta :))

Másik élményünk egy vasárnapi koncert, de nem akármilyen! A Nemzetközi Cseperedő Alapítvány szervezésében a Budapesti Fesztiválzenekar kakaókoncertje ezúttal autizmus barát módon került megrendezésre. És nagyon, de nagyon profin!

Mi szokásunkhoz híven beírtuk a naptárba a koncert napját, de ezen túl aztán nem kellett sok energiát fektetnünk a felkészülésbe.

Mindent készen kaptunk a Cseperedő Alapítványtól: A koncert előtt a honlapon minden információt megtaláltunk. Ezt látta az ember, ha megnyitotta a  Cseperedő honlapján a Kakaókoncertet:

Ahogy látszik, mindenre rá lehetett kattintani, és a helyszíntől, a programon keresztül, a viselkedési szabályokig mindenre felkészülhettünk. Volt sok kép, térkép, hang, videó, szociális történet...

Pillanatok alatt nagy családi kedvenccé vált a Sárával forgatott videó, amin körbevezetett minket a helyszínen és előre elmondta, mire is számítsunk majd. (A mosdót pl. rögtön megtaláltuk, ahogy odaértünk, és a koncerttermet sem kellett sokat keresgetünk, de még azt is tudtuk, milyen színű széken ülünk majd.)

Persze két gyerekkel néztük, csak nem mindent egyszerre :)

A koncerten egy képes műsorfüzet segítette, hogy mindenki tudja követni a koncertet.

Még kis matricákat is kaptunk, amivel jelölhettük, hol tartunk épp - ebben a karmester is segített, ő is mutatta, mit csináljunk.

És ha ez még minden nem lenne elég, a kakaózás után egy itthon kitölthető kis füzetet (összekötős, kiszínezős,megkeresős stb.) és egy lufit is kapott minden gyerek.

Mondanom sem kell, nem volt könnyű lefektetni őket, mikor hazaértünk, pedig jó késő volt már!

Nagyon köszönjük, Kockacsoki! 

Nagyon köszönjük, Cseperedő Alapítvány!

PECS 1: A kezdetek

Mi a PECS? Angol mozaikszó: Picture Exchange Communication System, vagyis képcserés kommunikáció. Nem, vagy alig beszélő autizmussal élők kommunikációjának támogatására kitalált módszer.

Hogyan működik? A gyerek (vagy felnőtt, de most az egyszerűség kedvéért maradjunk az előzőnél) átad egy képet, melyért "cserébe" megkapja, amit szeretne, vagyis pontosan az történik, mintha kimondta volna az adott szót. Ezek a szavak kezdetben konkrét dolgok, tárgyak: játékok, étel, ital stb. Később a szavakat felváltják a mondatok, ekkor már azt várjuk, hogy a gyerek igéket is használjon ("Kérek vizet!"), vagy megszólítsa, akihez beszél ("Apa, menjünk sétálni!"), melléknevekkel árnyalja a beszédét ("Kérem a piros sálat!") stb. De most csak az első fázisról, a szavak használatának tanításáról szeretnék pár szót ejteni.

Ugyanennek tárgyas variációja egy korábbi bejegyzésben (itt) olvasható.

1. Első lépésként felmutatunk egy tárgyat, amiről tudjuk, hogy a gyerek szeretné és lerakunk elé egy a tárgyat ábrázoló képet (ez attól függően, hogy mit ért meg a gyerek,lehet fotó, színes, vagy fekete-fehér rajz). Azt várjuk (és segítjük), hogy átadja a képet, mire mi azonnal átadjuk a kívánt tárgyat és szóban is megerősítjük, vagyis kimondjuk a tárgy nevét. (A kártyára célszerű a nevet rá is írni, hogy mindig minden felnőtt ugyanúgy nevezze.) Itt még egymáshoz közel, egymással szemben ülünk, a képet pedig mindig visszatesszük a gyerek elé addig, amíg még lehet kérni az aktuális dolgot. Ezt jó sokszor elgyakoroljuk.
2. Ha egy tárggyal már jól megy, kipróbáljuk kettővel: az egyik ami eddig is volt, ami ismerős, és amiről tudjuk, hogy szeretné, a másik valami kevésbé vágyott dolog. A gyerek előtt most két kép van, és azt kapja meg, aminek a képét átadja nekünk. Idővel így megtanulja, hogy figyelni kell azt is, melyik kártyát adja oda. Megint gyakorlás.
3. Ha egymáshoz közel ülve már megy, lehet kicsit távolodni, a kezünket nem odatartani, hogy a gyereknek aktívabban kelljen kezdeményeznie, kelljen egyet lépnie, vagy fordulnia, hogy a képet átadja.
4. Nehezítés az is, ha a képet tesszük tőle kicsit távolabb, miközben a tárgyat látja. Tehát először a képért kell elmennie, aztán hozzánk, hogy átadja.
5. Ha két képpel már jól megy, lehet 3-ra, 4-re növelni a képek számát, szélesíteni a kívánható dolgok körét.
6. Megint nagy lépés, ha olyasmit lehet kérni, ami aktuálisan épp nem látszik (mondjuk a szekrényben van).
7. Ha már több képet használunk, be lehet vezetni a kommunikációs füzet használatát is: itt a képeket tépőzárral rögzítjük, tehát a gyereknek le is kell vennie, hogy átadhassa. Íme egy kommunikációs füzet a kezdet kezdetén:

8. Természetesen később lehet növelni a képek számát, ill. a füzetbe belső lapok is kerülnek, amiken az aktuálisan nem használt képeket tároljuk. (A gyerek tudja, hogy ott van, de azt is, hogy most nem lehet kérni.) A mondatok használatánál pedig megjelenik az ún. mondatcsík, de ez már egy másik bejegyzés...

Low cost akadálypálya

Egy időben nagyon sokat akadálypályáztunk itthon is a fiaimmal, mostanában azonban inkább a bölcsődében "élem ki magamat". Itt nagyon sok klassz eszköz van, de azért van terep a házi barkácsolásnak is. Kapható pl. méregdrágán bója+rúd készlet, de én most egy ilyet készítettem teljesen ingyen: lomtalanításnál találtam egy kupac rácsos ágyhoz való  rácsot, ezeket dugdostam bele kiürült joghurtos dobozokba. A dobozra kisollóval simán lehet lyukat vágni. Nem tudom, mennyire látszik a képen, de különböző magasságban vágtam a rudakat, így lehet egyre nehezedő pályát csinálni belőle. Ennek a hat akadálynak az elkészítése a joghurtos doboz fóliájának a leszedésével együtt sem nagyon volt több idő, mint 10 perc.

Ha valaki otthon szeretne akadálypályát készíteni a gyerekének, mert mondjuk a rossz idő miatt épp a lakásba szorultak egy napra, az alábbiakat ajánlom:

• ágyról levett matracon lehet gurulni,bukfencezni, ugrálni
• ha a szőnyeg alá plüss állatokat dugdosunk, az is érdekes, egyenetlen járásfelületet ad
• lehet székre fel, a másik oldalon pedig lemászni
• szék, vagy asztal alatt átbújni
• két szék (vagy ágy, kanapé, bármi) közé kifeszített lepedő, takaró alatt átbújni
• párnáról párnára lépni, vagy ugrani, csak itt figyeljünk, hogy a párna ne csúszhasson el (tegyük szőnyegre, vagy fektessünk alá valami csúszásgátlót)
• keskeny ösvényt készíthetünk két partvisnyélből, vagy kötélből, de az is lehet feladat, hogy egy kacskaringós kötélen úgy menjenek végig, hogy egyik lábuk az egyik, másik a másik oldalon legyen

Ha az akadálypálya kezd túl könnyűvé válni, akkor lehet tapsra mozdulatlanná válni (szoborjáték), vagy hátra arcot csinálni, és úgy folytatni tovább.

A kommunikáció tanítása autizmusban: a kezdetek

Gondolom, nem mondok új dolgot azzal, hogy a kommunikáció tanítása nem a beszéddel, de még csak nem is a kártyákkal kezdődik. És talán azzal sem, mennyire fontos (autizmusban ez a legfontosabb), hisz amíg valaki nem ért másokat,és nem tudja kifejezni, ő maga mit szeretne, addig semmi másról nem tudunk gondolkodni.

Először is tudnunk kell, hogy autizmusban (főleg) nem  a szavak kimondása (a száj, a hangszalagok stb. mozgatása) a nehéz, hanem annak megértése, hogy én a beszédemmel elérhetek valamit, befolyásolhatom mások viselkedését, és ettől nekem jó lesz. Ezen a vonalon kell tehát dolgoznunk.

Az első lépés mindig az, hogy megfigyeljük, mi az, amit már tud a gyerek. Szokta-e pl. a felnőtt kezét odahúzni tárgyakhoz? Hozza-e a kocsikulcsot, ha autózni akar. Nyújtja-e a karját, hogy vegyük fel? Ad-e valamilyen hangot, hogy magára vonja a figyelmünket? stb. Ha ez megvan, akkor először is örüljünk, hogy a gyerek már egy csomó mindent tud :)

Aztán jöhet a munka: Ha azt szeretném, hogy a kommunikáció lényegét megértse (l. fent), meg kell tanítanom, hogy ha átad (később majd mond) valamit, akkor azzal elérhet valamit, ami neki jó. Nagyon fontos rögtön az elején tanítani azt is, hogy a kommunikációhoz hozzátartozik, hogy a másikhoz "beszélek", nem csak úgy a levegőbe, mert akkor hiába van nekem a legvarázslatosabb szókincsem és kiejtésem, ha épp nincs ott senki, aki meghallja.

Tudjuk azt is, hogy autizmusban a láthatóvá tétel sokat szokott segíteni, a beszéd pedig tipikusan nem látszik, és gyors, és követhetetlen. Ezért találták ki azt a megközelítést, melyben a kommunikációt lelassítva, láthatóvá téve, és a másikhoz való kapcsolódást is segítve tárgyak (később majd képek) átadásával tanítják, tanítjuk.

Természetes helyzeteket érdemes provokálni elsőre: a gyereket a keze mozgatásával (beszéd nélkül!) segítjük, hogy átadja a tárgyat, amivel szeretne valamit. Ideális esetben ehhez két ember kell: egy, aki a gyerekkel szemben áll, ő a kommunikációs partner (várja a tárgyat kinyújtott tenyérrel, később a nélkül), a másik, aki teljes csendben hátulról segíti a gyereket a mozdulatban. Pl.: Ha meg akarjuk tanítani a gyereknek, hogy a cipője átadásával kérje a sétát (amiről egyébként tudjuk, hogy nagyon szeretné!), akkor amikor ezt valamilyen tőle megszokott módon jelzi (pl. elkezdi püfölni a bejárati ajtót, vagy lefekszik a földre), akkor valaki csendben segít neki felemelni a cipőt, míg a másik felnőtt már ott áll "ugrásra készen", hogy átvegye a tárgyat, utána pedig azonnal megerősíti a tárgy átadását: megdicséri a gyereket, és máris indulnak. Néhány (kinél több, kinél kevesebb) alkalom után a gyerek már tudni fogja, hogy nem kell ajtót csapkodnia, elég, ha odaadja a cipőt. Fontos, hogy eleinte minden alkalommal azonnal kapjon megerősítést, vagyis ha kell, napi 100x menjünk ki sétálni. :) (Az, hogy várni tudjon, vagy hogy megértse, hogy most nem lehet majd következő lépések.)

Ugyanez kedvenc játékkal (gyakran beválik a szappanbuborék, van, akinél a búgócsiga, felhúzós játék...) is tanítható: akkor húzom fel a játékot újra, miközben ott ülünk a szőnyegen, ha átadta a tárgyat. 

Mutatok egy kicsit már mesterségesebb, majdnem képes (igazából tárgyas) helyzetet is. Itt a gyerek kedvelt nasiját egy műanyag lapra ragasztottam, úgy, hogy látszódjon, de ne lehessen levenni, megenni. Ezt leteszem elé az asztalra. A kezembe fogok egy ugyanilyen nasit, és amikor a gyerek nyúlna érte, segítek (ideális esetben a másik felnőtt segít) neki, hogy átadja nekem az előtte lévő "kártyát". Ha a "kártya" (kommunikációs tárgy) megérkezett a tenyerembe, máris adom az igazi finomságot. Aztán visszaadom a kommunikációs tárgyat, és lehet újra kérni, amíg csak szeretné.

Néhány ugyanilyen nasis "kártya" (kis zacskóba tényleg bármi beletehető!):

Természetesen nem cél a beszéd kiküszöbölése, így az "akciót" minimális(!) beszéddel is kísérjük: amikor átadja a tárgyat, mondjuk annak a nevét, amit szeretne. (pl "Séta.") Semmi mást, hogy egyrészt ne kelljen kihámoznia a sok szövegből, hogy mi tartozik ide, másrészt ne kapcsolódjon össze a szituáció valami más mellékes szöveggel (pl. "Azt szeretnéd, hogy..."). 

Egy pillanatig ne gondolja senki azt sem, hogy a tárgy-, vagy képcserés kommunikáció hátráltatja a beszéd beindulását! Sőt! Ha a gyerek egyszer már érti, hogy mit is kell csinálni, mi a kommunikáció értelme (mások befolyásolása), sokkal könnyebben megjelennek a szavak is, ha egyébként erre képes. és mivel beszélni sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint tárgyakat, vagy képeket átadogatni, ezért aki csak teheti, az beszélni fog.

Szivárványos pálcikás

Egy játékot mutatok gyorsan, aztán hamarosan (most már tényleg!) jön majd rendes, autizmusos bejegyzés is :)
Tehát legutóbb egy szivárványos témájú pálcikás játék készült ajándékba ovisoknak, vagyis a velük foglalkozó nagyon kedves gyógypedagógusnak.
Így néz ki (az életben persze szebb a színe, de hát ez a vakus dolog nekem nem megy túl jól):

Most ugyan nem az én dolgom lesz kitalálni, mit is játsszanak vele, de azért íme néhány ötlet (nehézségi sorrendben), hátha valaki hasonlót készítene:

• Legegyszerűbb az előre beszurkált pálcikák kiszedegetése és tálba (esetleg szűkebb nyakú palackba) pakolása, ezzel már egész kicsik is boldogulnak.
• Következő lépés, ha a gyerek maga teszi be a helyére a pálcikákat. Először csak pár darabot, aztán egyre többet, egyelőre a nélkül, hogy a színekre figyelnie kéne.
• Lehet színek szerint is bedugdosni.
• Lehet váltva dugdosni (szerepcserével): "Egyet te, egyet én." Ezt is lehet közös tálból, vagy mindenki a sajátjából. Itt már kell tudni egy kicsit várni és a másikra figyelni.
• Több gyerekkel ugyanez, minél többen vannak, annál nehezebb a várakozás.
• Ha a cél a kommunikáció fejlesztése, olyat is lehet csinálni, hogy valaki az egyik, valaki a másik színű pálcikákat gyűjti (dugdossa be), és akkor egyenként mutatjuk fel a pálcikákat és megkérdezzünk, hogy "Ki kéri?" és várjuk a választ, hogy "Én." Itt már a saját színemen kívül (mondjuk enyém a lila, kék, zöld) arra is kell figyelnem, amit felmutatnak, és jókor kell tudni szólni (mondjuk nem a pirosnál). Ha ezzel a formulával már jól megy, variálhatjuk a kérdést is: "Kié?" (Enyém.) "Ki szeretné?" Kinél van? (Nálam.) stb.
• Talán legnehezebb a dobókockás társasjáték, ami szintén többféle variációban játszható. Pl: felváltva dobunk és a közös tálból dugdossuk be a pálcikákat a helyükre. Ilyenkor nincs nyertes, egy csapat vagyunk, csak arra figyelünk, van-e még az adott színből (és persze egymásra). Egy másik változatban szétosztjuk a pálcikákat és mindenki a sajátját dugdossa stb.

Formabedobó az egész világ

Az őszi szünetben egy bölcsis csoportnak készítettem egy készletnyi formabedobót. Akit az is érdekel, miért, az olvasson végig, de előbb mutatom a képeket.

Fogtam tehát egy cipős dobozt, ebből két elemű formabedobó készült: dugókat és kupakokat lehet bele dobni. Később kapott még egy réteg festést ;)

Aztán fogtam három fagyi-tartó akármit (hű, de finom fagyit vettem benne nyáron! :)), amiknek a tetejére különféle nyílásokat vágtam pom-pomnak, fagyi pálcikának és kis papír izéknek (ezek egy ragasztós kreatív játék darabkái voltak).

Egy klasszikus palackos bedobálós, ezúttal ebbe is fagyi pálcikák kerültek - ilyen jópofa kör keresztmetszetűek. (Mennyi fagyit eszünk mi, te jó ég!)

Egy vitaminos doboz új borítást kapott (a régit egyszerűen képtelenség volt simán lemosni róla), a tetejére egy jó nagy (és kicsit csúnyára sikeredett) lyukat, bele pedig agyag golyókat, amit eredetileg a virágföldre teszünk.

Ezt a dobozt a benne lévő háromszög alakú izékkel (valami chipses gyűjtős volt, azt hiszem) együtt a bölcsiből hoztam, én csak a nyílást készítettem most rá.

Ugyanez egy műanyag tetejű befőttesüveggel. (Ez üvegből van, nem fogom bevinni a csoportba.)

Itt pedig az egész szépen bepakolva a cipős dobozva kis tálakkal együtt, amiből lehet szedegetni a dolgokat.

A műanyag tetőkre úgy készítettem a nyílásokat, hogy harapófogóval megfogtam egy szöget (a kplönféle lyukakhoz különböző átmérőjűt), a gáz lángja fölé tartottam, hogy fölforrósodjon, aztán a műanyagba nyomtam. Ahol csík kellett, ott többszöri melegítéssel tágítottam a lyukat.

És akkor a mese: 

Vannak gyerekek, akiknek nehézséget jelent, hogy a saját szabadidejüket megszervezzék (nem csak úgy simán, mint minden más gyerek is néha, hanem tényleg és nagyon komolyan, mert ilyen a sérülésük). Vagyis nehezen találnak játékot, tanácstalanok, unatkoznak, ettől feszültek lesznek és a dolgok egészen csúnyán el tudnak fajulni. Márpedig a bölcsődékben leginkább szabad játék helyzetek vannak. Ebbe a csoportba történetesen két ilyen kisgyerek is került, és most azt szeretném kipróbálni, segít-e valamit az ő problémájukon, ha legalább napi egy-két alkalommal felkínálunk nekik valami strukturált, asztali játékot (több sajnos nem nagyon megy, már ezt is nagyon nehezen fogadják a kisgyermeknevelők, hisz ahogy írtam, a bölcsődében a szabad játék a "rend" - és nem véletlenül, a gyerekek többségnek ennyi idősen ez való). Az nyilvánvalóan nem működik, hogy csak ők ketten ülnek le játszani, így arra gondoltam, készíthetnénk néhány dobozt, ami csak ilyenkor kerül elő (vagyis nincs mindig kirakva) és amivel mindenki, aki szeretne játszhat. Egy asztalhoz 4 gyereknél több nem fér oda, szóval ez a készlet egy asztalnak már bőséges választék.

Egyébként amúgy is szoktak hasonló "foglalkozások" lenni a bölcsiben néhanap: Pötyizni, Legózni, gyöngyöt fűzni, rajzolni, vagy gyurmázni pl. mindenkinek csak az asztalnál szabad. Nem akarok tehát teljesen életidegen dolgot, csupán ezeknek a játékoknak a gyakoriságát szeretném növelni, hogy ezzel megelőzzünk problémás viselkedéseket.

Azt hiszem, jól látszik, hogy játék (itt épp formabedobó) bármiből készülhet. Ha beválik a tervem, hasonló szisztémával színpárosítós, fűzős, kupak-csavarós stb. játékokat is el tudok képzelni.

Szurkolás! :)